Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csángóknál a Szeret partján

 

680327_4.jpg

 

 A csángó népcsoport kialakulása minden valószínűség szerint a XIII. században a Kárpát medencén belüli magyar csoportok Moldvába településével kezdődött, amikor is a pogány kunok közé katolikus püspökséget alapító hittérítőket küldött a magyar király. Később Hunyadi Mátyás az ország védelmi rendszerének megerősítésére határőrzőket telepített a Kárpátokon kívülre, de az 1764-es madéfalvi veszedelem bujdosói is a Keleti-Kárpátokon túl találtak nyugodalmat a továbbélésre. Persze lehet, hogy azoknak a magyaroknak (a hét törzsszövetségben egyesülteknek) a leszármazottai is vérségileg a maiak között vannak, akik nem jöttek be annak idején a Kárpát-medencébe, hanem Etelköz nyugati részén, a Szeret folyó mentén sorakozó szálláshelyeiken maradtak. Ez azonban csak feltételezés, lehetséges történelmi következtetés. Egy bizonyos: a tizenharmadik századtól szólnak feljegyzések a csángó-magyarok Kárpátokon kívüli jelenlétéről, s éppen érkezésük sorrendjében és településeik elhelyezkedése okán beszélünk északi, déli, és székely csángókról. vagyis a Szeret melletti Szabófalvától a folyó alsóbb szakaszánál, a Beszterce, Tatros, Tázló mellékfolyók vidékén létesített falvakig, Diószénig (Gyószénig) vagy Külsőrekecsinig.

            Jómagam harmincnégy éve járom Erdélyország városait, falvait, tájait, s bár sokat olvastam a csángókról (Domokos Pál Pétertől Halász Péterig) és beszélgettem róluk több emberrel, de végülis csak most adatott meg, hogy eljussak közéjük, egészen a Szeret partjáig., az idei, pünkösdi, csíksomlyói búcsú okán. Nem autós turistaként ide-oda száguldozva, hanem önszervezéssel egy-egy faluban néhány napot eltöltve. Így kerülhettem közelebb az ott élőkhöz, s tapasztalhattam meg, hogy bizony ez a csángó világ igen nagy veszélyben van. Ha nem végveszélyben.
            Bár a több évszázados létük alatt a zárt falusi közösségek megőrizték nyelvi sajátosságukat, de iskoláik mindössze 1947-től a hatvanas évek elejéig voltak, katolikus vallásukat pedig szintén jobbára idegen nyelvű papok irányításával gyakorolhatták. Valamikor régen olasz és lengyel „papocskák” vezetésével, ma pedig román nyelvű szertartások szerint, miközben – és sajnos ez is tény – inkább csak az öregek beszélnek egymás között csángó-magyarul, az adott falvak tájszólása szerint.
            Csakhogy Csángóországba is betört a modernizáció és elsősorban a kereskedelmi televíziók kulturális szennyeződése, hiszen a bugyuta magyar és román nyelvű sorozatokat, műsorokat nézik a fiatalok. Ezáltal egy archaikus közösségben az Európa- szerte megtapasztalható szellemi válság idéződik elő, s az így meglazult közösség szokásrendje is szétesik. Ez pedig 30-40 év múlva a népcsoport létezésének a végét is jelentheti, hétszáz éves múlt után.
            De hála a Fennvalónak, működnek a nagyszerű lelkületű tanítók, akik például Külsőrekecsinben részint a régi, egykori, még 1896-ban létesített iskolaépület egyetlen kicsiny osztályában tanítják magyar nyelvre, szokásokra, népművészetre a gyermekeket, részint egyikük a saját házuk szobájában.
            A közel 500 családot számláló faluban 180-nál több gyermek ismerkedik heti három órában a magyar nyelvvel. De ugyanez a helyzet Klézsén is ahol a „Szeret-Klézse” Alapítvány létrehozója, elnöke Duma András költő szervezte meg a nyelvoktatást az alapítvány tulajdonában levő Magyar Házban és a Tyukszer nevű falurészben. A környékbeli települések fiataljainak is kulturális programokat szerveznek mindenütt a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és az Oktatási Program keretén belül. Így hát van némi lehetősége a fiataloknak, mondjuk a 4500 lelkes Klézsén, az 500 lelkes Somoskán vagy az 1200 lakosú Külsőrekecsinben magyar szellemi táplálékra. A pedagógusok és segítőik sok munkával szervezett csángó énekkarairól és tánccsoportjairól sem elfeledkezve. Mert itt olyan magyar gyermekekről van szó, akik románul tanulnak, de lelkükben még egyelőre magyarok, és persze a különböző családi kötődések és szokások szerint különböző szinten. Tehát a velük való pedagógiai foglalkozás lényege: hogyan lehet kibontani belőlük az ősi táncokkal, énekekkel, mesékkel és magyar betűvetésre való oktatással, hogy aztán lassan fogékonyakká váljanak a magyar nyelvre is. Szinte minden gyermeknél ki kell fürkészni, meg kell tudni, vajon milyen módon képes a magyar nyelvet befogadni. Sok-sok hazai egyesület és magánszemély is szellemi és anyagi segítségükre van ebben a munkában. Például a dévai Szent Ferenc Alapítvány megalapítójának, Böjte Csaba atyának az úgynevezett „keresztszülő” programjában, amikor is egy-egy csángó család gyermekének keresztszülőjeként valakik támogatják a gyermek iskoláztatását, életlehetőségeit. Éppen Pünkösdkor helyezték el Rekecsinben, az atya által vezetett Alapítvány segítségével megvásárolt földterületen, egy moldvai csángó-magyar iskolaközpont alapkövét, melyet a Gyimesfelsőlok-i templomban iskolaalapítási szentmise előzött meg, ahol is jelentős közéleti és politikai személyiségek is résztvettek Magyarországról, Mádl Dalma asszony Külsőrekecsinbe is ellátogatott és más falvakba, ahová a tanuláshoz szükséges segédeszközöket vitt ajándékba.
            Tehát látható, sok minden történik a Kárpátokon kívüli, magukat részben magyarnak, részben katolikusnak valló népcsoport életében és az ő érdekükben, akiknek népviseletbe öltözött asszonyait és leánykáit ott láthatjuk Pünkösd szombat hajnalán a Kis- és Nagysomlyó nyergében, vagy a Kissomlyó Salvator kápolnája előtt énekelve, hogy „Jöjj szentlélek Úristen/ereszd reánk teljesen/Mennyből fényességedet/Jöjj el árvák gyámola/Jöjj el szívünk orvosa”. Amint messziről ide zarándokolva figyelgetik ősi hitük Babba Máriá-ját, a Szűz Anyát, a Napba öltözött Asszonyt, s a magasba nyúló hegyek oldala visszhangozza, furcsán elnyújtott hangzású énekeiket. De a csángók titka nyelvezetükben rejlik, abban, ahogy egyik korábbi pünkösdi alkalommal a hegygerincen fölbukkanó napot meglátva, azt mondta mellettem egy csángó asszony: „né, hogy rebegél!”
            Ez a csángó nyelv használata az ő erkölcsi, etikai összetartó erejüket is jelenti, amint ezt Duma András alapítványi elnök és költő is kifejtette nekem. És pontosan ennek az erőnek megkopása, a szavak mítoszban gyökeredző jelentésének elmaradása okozhatja azt a szellemi hanyatlást, és netán a népcsoport szétesését, beolvadását a román világba, ami a globális civilizáció hatására egyre inkább fenyegeti őket.
            Meddig hallhatunk még ilyen mondatokat, hogy „megsebesedik a zünő té, ha bétesszük két napot meleg helre”? Megalvad a tehéntej, ez azt jelentené a mi szavainkkal. Vagy: „Mük rendeztük dolgaink, ne vesse fel az orromra”, azaz: valamit rendeztünk, ne tegyen szemrehányást. Más: „Szépen beszélj a gyermekvel”, „Az a cinka, amelik a Magazinban dolgozik, üzent volt. Futtam es oda”. Az a lány, aki a boltban dolgozik, üzent, oda futottam. „Ez a szokása örökécske”, örökre ez a szokása. Amikor régebben egy román férfi beházasodott a csak csángók lakta faluba, az idős asszony, akivel beszélgettem, azt monda: „Neki es münk vótunk s igy csángó vala ő es.” Ime, így fogadták be. Ha pedig más faluba házasodott lányról van szó: „Vannak oljan lányok találkoznak legényekvel s aztán ük nem jönnek hon.” És persze ebben a nyelvtani szerkezetben, a megszokott hétköznapi beszédben vajon hogyan magyarázza el az oktató, hogy könyvvel, mármint az írott könyvvel, nem azonos, bár úgy hangzik, a könyvel, amint ők ejtik, a szemünkből pergő könnyel. Aztán a kis büszke nebuló, ha megértette, rávágja: mü es tuttuk. S ha megkérdik: „meddig jártál?” az illető rámondja: „Házoá.” Ezért vállalkoztam a hosszú beszélgetés alatt Sz. Kati nénivel, egy hátborzongatóan lelkünket érintő szófejtésre, amikor egyszer csak azt kérdeztem, tudja-e mi az, hogy „szümtükvel”? Gondolkodott, nézett a férje is „rivája” (csángóul) azaz reá, de egyikük sem tudta. Próbálkoztam, arra kértem, cserélje föl az „ü” betűket, s erre rögvest mondta is: „szemtekvel”. Azaz a több mint ezer éves Halotti beszéd nyelvén váltottunk szót ott nem messze, a Klézse és Gyószén (Diószén) között hömpölygő, Ceausescu által tízszeres szélességűre felduzzasztott Szeret folyó partjától, ahol, akár csak ezer éve, mindig fújdogál a pusztai szél. És remélhetőleg ezt az ősi nyelvhasználatot, amely szoros kötődésben áll a csángó kisközségek, falvak összetartó erejével, erkölcsével, bizonyára nem a Szeret-parti szél fogja végleg elfújni a magyar történelmi tájakról.
 
Magyar Fórum, 2005. július 14.
 
Megjelent a Szegénység diszkrét bája c. kötetében.