Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ne azt kérdezd: honnan tudod? Hanem: igaz-e?

Rádiós jegyzet
 
 
Egyre nyomasztóbb a szegénységünk. Már nemcsak parasztemberek akasztják föl magukat a vágóhídra hajtott állatoktól, apró jószágoktól üres istállókban, udvarvégi fészerekben, de akadt anya is, aki sok-sok tartozása, szegény-állapota miatt szép eszét elhagyva gyermekeit ölte meg. Magával nem sikerült végeznie.
    Megannyi Shakespeare-i dráma: de nem ötszáz évvel ezelőtt Angliában, hanem 2006-ban az agyalakú Kárpát-medence közepére zsugorított Magyarországon.
    Tudjuk: közel négy és félmillióan élnek szegénysorban, közülük is egymillió végleg leszakadt, kétmillió a létminimum alatt tengődik, s egy-másfélmillió éppen a megélhetési küszöbön egyensúlyozza mindennapi életét.
    Így hát önakasztók lesznek a parasztemberek és elkeseredésükben gyilkos indulatok hatalmasodnak el némelyeken.
    Ez ugyebár nem megélhetési bűnözés, hanem a meg nem élhetés halálos következménye. Köszönhetően egy szabadon választott és most már továbbra is regnáló álszocialista és álliberális kormánynak.
    Pedig azt is tudjuk, minden államnak három lábon kell állnia, mint ama suszterszéknek: a gazdasági berendezkedés, majd a jogi és politikai törvénykezés, és harmad, de nem utolsó sorban a kultúra, a szellemiség lelki támaszán.
    Ha most mindehhez hozzárendeljük a szabadságot a gazdasági berendezkedéshez, egyenlőséget a jogi törvénykezéshez és politika világához, testvériséget a kultúra, szellem irányításához, mindhármat – szabadság, egyenlőség, testvériség –, természetesen nem a gyilkolászós francia forradalomra emlékezve, akkor pontosan láthatjuk, hogy ez a mai Magyarország csakis a szegénységbe és szellemi kiszolgáltatottságba taszítottak országa.
    S ha kissé eltöprengünk az elmúlt – no nem fél évezreden, mikortól a még agyalakú Kárpát-medence magyar birodalma elvesztette nagyságát és szabadságát – csupán azon a másfél évtizeden, amit a rendszerfordulás után végig kellett élnünk, akkor józan, „paraszti” ésszel is felmérhetjük kiket és miként süvegelhetünk meg azért, hogy idáig süllyesztették magyarországi létezésünket.
    Vagy az ironikus megsüvegelés helyett inkább jobb lenne, ha ökölbeszorított kézzel erősen eltöprengenénk azon: vajon, ha így folytatódik, lesz-e még négyszáz év múlva magyar e tájon? S ha lesz, nem rezervátumban élnek-e majd, mint a gengszter hordákból összeverődöttek által az amerikai pusztaságon kiirtott indiánok mai utódai?
    Az történik velünk is, ami velük? Elrabolták a földjeiket, legyilkolták az állataikat, kipusztították a növényeiket, elpusztították a kultúrájukat, kiásták az őseik csontjait és meggyalázták a halottaikat, agymosással „civilizálták” őket (lásd mostani magyarországi, globalizációs kultúra) és végül, de nem utolsó sorban, meggyalázták a vallásukat, elvették a hitüket.
    Ez az út vár ránk is?
    Magyar-indiánokra? A magyar Ülő Bikák, Rohanó Medvék, Fehér Szarvasok és Repülő Sasok utódaira?
    Mert ostobán nem tudták sem az egykori „honfoglaló” amerikaiak, sem a mostani magyarországi hatalomba települők, hogy van egy rajtunk, embereken túlmutató erő. A hit, a lelkiség, szellemiség. Isten nemzetközi. Az Ő helyébe akarták becsempészni az internacionalizmust, most meg a globális kozmopolitizmust.
    Mi pedig majd magyar-indiánok leszünk?
    A szűr, guba, csikós, szürke marha, rackajuh, mangalica, nonius, lipicai és gidrán lovak csak turisztikai látványosságok lesznek a nemzeti kincseinkkel együtt?
    De mi lesz a híres magyar szürkeállománnyal? Az agyalakú Kárpát-medence közepén?
    Mi lesz a kultúránkkal, a festményeinkkel, zenénkkel, könyveinkkel? No nem a zagyva posztmodernkedő mázolmányokkal, firkálmányokkal és zenei kakofóniával. Hanem Munkácsyval és Bartókkal, Adyval, József Attilával, Németh és Nagy Lászlóval.
    Töprengjünk már el ezen egy kicsikét!
    Vagy már erre sincs egyetlen gondolatunk? Sikerült a fokozódó szegénységben szellemiségünket a kultúr-pestist szándékosan terjesztő tévé- és rádióadások hatására oly nagyon összezsugorítani, hogy gondolatrendőrség nélkül is föladjuk magyarságunk, hitünk (katolikust, protestánst, akármilyet) és bárgyún kiszolgáljuk az életünket tönkretevőket?
    Hát már teljesen elhagyott bennünket a szép eszünk?
    Netán oda hallgatunk a hiszteroid, bolsevik észjárású, túlmozgásos országirányítóra, hogy asszondja: ha a fiataloknak nincs munkájuk, hát hagyják el az országot, menjenek külföldre. (Mert, és ez szörnyű tény ugyebár, a munkanélküliek több mint egynegyede 30 éven aluli.) Avagy asszondja a szellem egyik idei nagy ünnepe, a könyvhét után néhány nappal, hogy akinek ez a rend nem tetszik – ismételjük: 4 millió szegény országa! – annak el lehet menni Magyarországról. Itt lehet bennünket hagyni, kérem szépen. Lehet menni. Tessék!
    Ugyan már ki menjen? A közel három millió nyugdíjasból kétmillió létminimumon élő? Az 53 073 forintos minimálbért kézhez kapó? Akinek lakásfenntartáshoz, étkezéshez ennek az összegnek a fele szükséges?
    Ki a bánatra gondol a hiszteroid, fél évszázaddal ezelőtti lózungokra emlékeztető jelmondatokat hadrikáló?
    Csak nem a magyar népre?
    Az menjen el innen?
    Elárult volna, kifecsegett volna egy nagy titkot? Nem lesz ebből baja, szegénykének? No nem anyagilag szegényke, hanem agyilag.
    Ha valakit sikerül a gondolkodás, a szellem, a kultúra szintjén leépíteni, az már közelebb áll a testi leépüléshez is, mikor a szükség erre szorítja.
    Nekünk éppen ezért a szellemiségünkkel, agyunkkal és a hitünkkel kell ellene élnünk mindannak, amire rá akarnak kényszeríteni.
 
 
Elhangzott - Képmás, 2006. szeptember