Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Uniók, vagy amit akartok... 1 -2 -3. Éles Sarok

 

Uniók, vagy amit akartok
1.
 
Három évvel ezelőtt (2003 április 12-én) Magyarország szavazatra jogosult lakónépének 38 %-a határozott úgy, hogy az ország az Európai Unió tagja lesz, és 62 %-a valójában nemet mondott.
            A politikusok annak idején szándékosan elhallgattak fontos, tájékoztatást adó tényeket a jövőbeli gondokról, a szakemberek nem szólalhattak meg a médiumokban, a népszavazáson igen alacsony volt a részvétel, s végül igen rossz feltételek mellett, amelyek magukban hordozták a későbbi gazdasági, szellemi kiszolgáltatottságunkat, kilenc másik országgal együtt, 2004 május 1-én tagok lettünk.
            Most pontosan két esztendeje viaskodunk Európai Uniós tagságunk hátrányaival.
            Két esztendeje úgy léptünk be a csatlakozó országokkal együtt az Unióba, hogy 9,4 milliárd euróval kevesebb volt a megállapított keretösszeg, mint amennyit az 1999 évi berlini EU csúcson fölajánlottak. A tíz ország összesen, a befizetési kötelezettségeket leszámítva, 10,3 milliárd eurót kapott, három évre. Ez minden magyarországi lakó részére évi 137 Ft-ot jelentett, ami elképesztően nevetséges összeg. Így hát nem véletlen, s az Unió szellemiségére is jellemző, hogy Michael Schreyer, az Unió pénzügyminisztere annak idején úgy vélekedett: „El sem lehetett volna képzelni kedvezőbb pénzügyi megoldást, mint amilyennel az EU a bővítést megoldotta”. Jó üzletet kötött tehát az Európai Unió bürokrata gépezete. A mi esetünkben elsősorban erőforrásainkra, az iparban és a szolgáltatásokban alkalmazható olcsó és jól képzett munkaerőre, és főként vidékeink földjeire. Mint az eltelt idő hétköznapi gyakorlata bizonyítja: lassacskán gyarmati sorba süllyedünk.
            A tíz országnak juttatott elfogadhatatlanul kicsiny összeg akkor válik a napi életben érzékelhetővé, ha tudjuk, hogy a német újraegyesítésre 600 milliárd eurót költöttek, ami 58-szorosa a tíz országnak adott 9,4 milliárdnak, miközben a kelet-németek óriási gondokkal küszködnek. Tehát létezik egy Nyugat Európai Unió?
            A két év alatt számtalanszor megróttak bennünket gazdasági életünk hiányosságai, intézkedéseink helytelensége miatt, sajnos a regnáló kormány okán, de ennek ellenére nyilvánvalóan a jelenlegi Európai Unió működése ellentétes az egyenlő esélyekről szóló jogi megállapodásokkal, és igen távol áll a második világháború utáni eszmeiségtől. Főként ha figyelembe vesszük az Európai Uniót közvetlenül megelőző Római Szerződést, amely kimondja, hogy a nemzeti alapon történő megkülönböztetés tilos. Vagyis: nem egyenlő partnerek lesznek a tagok, köztük most már mi is, hanem egy központi, bürokratikus szervezetnek az alárendeltjei, kiszolgálói.
            Hát ebbe a mostanság ily módon kialakult Unióba léptünk be két éve.
            De mikor és hogyan kezdődött az az eszmeiség, mely szerint Európa ne csak egy földrajzi egység legyen, hanem több ország, egyenlő emberi jogokon alapuló nemzetközi közössége?
            A második világháború után szétrombolt Európában, a legyilkolt milliók gerjesztette egymás elleni, hétköznapokba is beszivárgó gyűlöletet, amely már az első világháborút követően létrejött igazságtalan békediktátumok ellenségképeiben rögzült, valami módon szükségesnek látszott feloldani, az egyes országok lepusztult gazdasági életének javításával együtt.
            Két szuperhatalom uralkodott ekkor: Nyugaton az Egyesült Államok, Keleten a Szovjetunió, az európai országok pedig tehetetlenül vergődtek a két hatalom gazdasági és szellemi befolyása alatt. A nyugat-európai országok felbomlott és felbomlóban lévő gyarmatrendszere politikai és gazdasági bizonytalanságokat okozott, míg a keleti államokat bekebelező Szovjetunió bolsevik szemléletével ránehezedett az egyes országok új társadalmi és gazdasági rendszereire.
            Ezt az „elveszett Európát” próbálta megmenteni egy új Európai Egyesült Államokat vizionálva az „Európa atyjaiként” tisztelt három politikus: Adenauer, német kancellát, Schumann, francia külügyminiszter, és De Gasperi olasz volt miniszterelnök és külügyminiszter.
            Tehát Európa megmentése már akkor Nyugat-Európával volt egyenlő. Az egyesült Európa alapja ugyanis a német-francia, már akkor minimum több évtizedes ellenségeskedés megszűntetésén alapult, a két állam közötti kiegyezésen és megbékélésen. Ezt pedig, az ismert pénzügyi nehézségek miatt, elsősorban egy gazdaságilag megtámogatott politika eredményezhette, amely gazdasági együttműködést majd követi a kulturális közeledés is. Az is tény viszont, hogy e történelmi folyamatban Winston Churchillé az érdem, aki 1946 szeptemberében a zürichi egyetemen tartott előadásában, mint Anglia miniszterelnöke, egy konzervatív politikus lord fiaként javasolta először az Európai Tanács létrehozását, és használta az Európai Egyesült Államok kifejezést. Bár szinte nyilvánvaló, hogy Nyugat-Európára gondolt, miután az 1944-es moszkvai látogatásán elhíresült papírdarabkára (némelyek szerint szalvétára) fölírt európai „érdekszféra-megállapodást” jelző 50-50 százalékot Sztálin csupán szignálta, érdemben nem reagált rá, viszont két nap múlva az Eden-Molotov tárgyalások következtében ez az arány 80-20 százalék lett a Szovjetúnió javára. Nem beszélve az 1945 februári jaltai és júliusi potsdami, immár az Egyesült Államokkal együtt zajló háromhatalmi egyezmények eredményéről.
            Tehát Churchill minden valószínűség szerint ott Zürichben 1946-ban az Európai Egyesült Államok kifejezéskor már csak Nyugat-Európára gondolhatott, hiszen Európa akkor már kettészakadt a hadseregek elhelyezkedése, a Kelet-Európába zajló diktatórikus események és a romló nemzetközi helyzet következtében. Az úgynevezett Marshall-segély elfogadása és elutasítása volt a gazdasági választóvonal Európa két fele között. Európa két részre esett szét a második világháború után.
            Az egyesült Európa elképzelés már csak Nyugat-Európára vonatkozhatott, a Nyugat kultúrájára, a keresztény Európára a bolsevik Szovjetunióval és érdekszférájába igázott területekkel szemben. Az 1949 május 5-én alakult Európai Tanács, mint a háború utáni első politikai szervezet, majd a megalakult NATO, katonai védelmi szervezet már ezt a célt szolgálták. Akárcsak az 1951-ben Robert Schumann, francia külügyminiszter javaslatára megszületett európai Acél- és Szénközösség (Montánunió), miután Adenauer egy beszédében nyilvánvalóvá tette, hogy nem csak Németország és Franciaország megbékélésének közös ügye az európai egység, de a Benelux államok és Olaszország érdeke is. Ebből jött létre az EGK (Európai Gazdasági Közösség) 1958-ban, a hat országot Franciaországot, Nyugatnémetországot és Olaszországot, továbbá a Benelux államokat tömörítő egyesülés. Kizárva a kelet-német 1953-as berlini munkás felkelés vagy az 1956-os kelet-európai lengyel és magyar felkelés, illetve forradalom országait.
            Ez volt az 1960-as évek Európája, azaz egyesült Nyugat-Európája.
            Itt kezdődött meg – főleg Nyugat-Németországban –, az ugrásszerű gazdasági és kulturális jólét. Ez lett a „hatok” Európája, majd az 1970-es években bővült „kilenceké”, Anglia, Dánia, Írország csatlakozásával. Ezt tartotta a világ közvéleménye Európának, kiváltképpen pedig azt a földrajzi és szellemi együttest, ami az 1980-as években „tizenkettekké” (Görögország, Spanyolország, Portugália) tágult.
            Negyed századdal ezelőtt végleg kialakult a kétféle Európa.
            Nyugat és Kelet Európa.
            Nyugat-Európa aztán már csak tovább erősödött, amikor Ausztriával, Svédországgal és Finnországgal immár tizenötre szaporodott a gazdasági és szellemi életet befolyásoló közösség.
            Hiába szűnt meg közben a kelet-Európai kis államok nyomorúsága, és jött létre valami zavaros rendszerfordulás, a sok-sok évtized óta mesterkélten összetákolt állam alakulatok szétesése után csak erőlködve ragozhatjuk: Közép-Európa, Kelet-Közép-Európa, Észak-Európa, Délkelet-Európa, Közép-Kelet Európa. Önkényesen vonunk szellemi határokat a Botteni öböltől a Balti- és Adriai tengeren át a Földközi tengerig.
            A történelmi folyamatban pedig végül a régi tagországok egyáltalán nem lettek fölkészítve arra, hogy mit is jelent tíz új állam, enyhén szólva erőszakos felvétele az Európai Unióba az ezredforduló után néhány esztendővel. Hogy milyen gondot jelent a munkaerő szabad áramlása, és ennek okán mennyire akarják beengedni az olcsóbb „kelet-európai” munkaerőt, hogy mit jelent a szolgáltatások szabad áramlása és miként lesznek ezáltal a „kelet-európai” országok kiszolgáltatva a „nyugat-európai” multinacionális cégeknek? Milyen végrehajthatatlan, kizsákmányoló jogszabályokat erőltetnek a tíz új csatlakozó államra, miközben az eredeti egyesült Európa gazdaságilag, szellemileg egymást támogató eszméjétől jócskán eltávolodtak.
            No persze a 25 tagú európai Unió integrációja már nem az egymás nemzeti identitását tiszteletben tartó független országok, nemzetek szövetsége, mint például az Egyesült Államok. Ezt az európai szellemi katyvaszt leginkább az jellemzi, hogy a most érvényben lévő Nizzai Szerződés csupán a korábbiakból összetákolt szöveghalmaz, hiszen tartalmazza az 1958-as EGK-t megalapító Római Szerződést éppúgy, mint az 1993-ban hatályba lépett, az Európai Közösségre és a későbbi Európai Unióra vonatkozó Maastrichti Szerződést, továbbá az ezt „továbbfejlesztő” 1997 évi Amszterdami Szerződést.
            Bürokratikus szabályok, törvények, ilyen-olyan alapon összetákolt szerződések mit sem érnek, marad a már majd három évtizede egymástól véglegesen gazdaságilag, szellemileg elválasztott Kelet és Nyugat-Európa.
            Kérdés: vajon mennyire korszerűtlen ez az Európai Unió? A második világháború utáni nagy „összeborulás” és a hidegháború követelményeként létrejövő gondolkodástól ugyancsak eltávolodtak. Nem beszélve a volt szocialista országok szabadpiacnak tekintett, egykori elveszett gyarmataikat pótlandó új vadászterületekben való gondolkodásról. És persze ezt megtámogatva az egyre elviselhetetlenebb, szorongatott amerikai életmód elől menekülő pénzhatalmasságok egész Európára kiterjedő, elsősorban gazdasági, majd szellemi befolyásolásáról.
            Kérdés: van-e egységes európai energiapolitika a 450 millió lakos számára? Mert ugye nem lehet 25 féle energiarendszer a fogyasztók számára, hogy csak egy stratégiailag igen fontos, és a modern újkorban, a XXI. században elengedhetetlenül fontos nemzeti érdekről beszéljek. Vagy már ne is gondolkozzunk nemzetekben? Bár ebben az esetben 1000 milliárd eurót kellene beruházni a kezelhető európai energiaszektorba, s ez, attól tartok, még odébb van, akkor is, ha a „gazdasági nacionalizmust”, ők így mondják, elutasítja az Európai Unió Bizottsága. Amit persze rögvest követ a „szellemi nacionalizmus”. És máris a „Világ ploretárjai egyesüljetek!” jelszó csődbe ment ideológiának a közelében járunk.
Ahol egy villanás alatt beszélhetünk, villámpostázhatunk párizsi ismerősünkkel vagy a svájci Alpok valamelyik hotelportásával, de már nehogy összefogjunk a szomszédunkkal, egy várossal vagy két faluval odébb lakó nemzettársunkkal, amiért is ez vagy az ellen az uniós jogszabály ellen tüntetéssekkel kellene tíltakozni.
            Az Európai Unió korszerűtlen.
            Amúgy honnan nézzük Európát? Berlinből, Helsinkiből, Pozsonyból, Budapestről, Londonból, Ljubjanából, Athénból? És mikori Európai Unióról, vagy annak elődjéről, időbelileg melyik Európáról beszélünk? Az 1953-asról, az 1956-osról (a szovjet birodalmat a Nyugat számára megrendített, s a hidegháborút számukra megnyert magyar forradalom és szabadságharc, pontosan félévszázados idejéről), az 1981-esről (a lengyel Solidarnosč idejéről), az 1990-esről, az 1991/93-asról (az első „jugoszláviai” háborúk korszakáról), a 2004 utániról (az immár 25 tagállamra duzzadt időkről)?
            Európa évszázados gazdasági-kulturális hagyományok alapján a Balti tengertől és Finn öböltől a földrész délnyugati csúcsáig, az Atlanti Óceánig húzódik és a francia nyugati tengerpartoktól a Kárpátok keleti határáig, a római katolikus kereszténység határáig, a Brassói Fekete templomig. Minden egyéb, szerződésekkel összetákolt szövetség, mesterséges magyarázatnak tűnik.
            Ez az Európa viszont Kelet és Nyugat Európává rögzült, mint egy kóros betegség. Egy újabb kori kísérlettel a gazdasági és kulturális globalizáció segítségével pedig néptömegek masszájává válik, multikultúrális fedőnév alatt. Legnagyobb ellensége saját maga lesz, az egyes nemzetekre ráerőltetett törvényekkel.
            A fehér ember, a keresztény ember Európája haldoklik.
            Az az Európa, melynek nyugati felét már az 1456-os júliusi Nándorfehérvári győzelemben a magyar Hunyadi János mentett meg, s talán többek között az a Dugovics Titusz, aki egy törököt magával rántva zuhant le a vár fokáról (550 évvel ezelőtt). S nem ama keresztény Európa megvédésének emlékére zúgnak délben szerte a földrészen a harangok? Bár „hálából” most ez az Európa (Nyugat- Európa) vagy csak Európai Unió kihagyta az alkotmányából a „keresztény” szót.
            Ennek az Európai Uniónak lettünk két éve a tagjai.
 
 
( Magyar Fórum, 2006. április 6. )

 

 

 

Uniók, vagy amit akartok
(2.)
 
Mit jelent manapság az a földrajzi és szellemi konglomerátum, amit ilyen-olyan Európának ragozva próbálunk meghatározni? Az idegen szó használata szándékos, mert olyan már ez az Európa, mint össze nem tartozó elemek elegye, különböző méretű, színű és anyagú kavicsokból megszilárdult üledékes kőzet. De legfőként különböző tőkecsoportok tulajdonában lévő létesítmények, kereskedelmi, gazdasági cégek, pénzvilágot irányító, államfőket, titkosszolgálati vezetőket kinevezők hatalma, amelyeknek a mindennapi élet termelési folyamatában semmi közük egymáshoz, csak a közös anyagi haszon kapcsolja össze őket.
            Hát ilyenné lett a több ezer éves szellemi, kulturális földrajzi egység, amely mégis nemzetekként egyedi és különleges volt. Ma zavaros egyveleg, konglomerátum. A korábbi szellemi, gazdasági állapotot hiába keressük, az a hosszú XIX-dik században, az 1920 június 4-iki trianoni békediktátummal véget ért, és teljességgel eltűnt a rövid XX. században (1914-1990). A kelet avagy kelet-közép, netán közép-európai rendszerfordulásokig, s főként azután. Az ezredfordulót követően, a XXI. században szétbomlani látszik a klasszikus szellemi értékek Európája. Nem csak azért, mert Kelet felé, egyúttal a római katolikus kereszténység, mint összetartó európai eszme végpontja, a brassói Fekete-templom sem számít már, hiszen – ezt ismét hangsúlyozni kell –, a legújabb kibővült Európai Unió alapokmányában, alkotmánytervezetében a keresztény szót, mint eszmét a vallás kifejezéssel helyettesítették. Vajon csak úgy általában „vallások” által szerveződött össze ez a nem csupán földrész, de kulturális egység? Avagy ez a neoliberális ideológia vadhajtása a brüsszeli bürokraták fejében? Lehet, hogy köze van ennek a második világháború után gazdaságilag, szellemileg fellendülő Nyugat-Európához? Ahhoz a tényhez, mely szerint ama 1960-70-es évek Nyugat-Európájának emelkedő szintű korszakában tomboló és szellemileg romboló marxista, maoista fiatalok (persze egyik fogalom gyakorlati borzalmait sem ismerték) mostanság, ebben az új huszadik század végi, huszonegyedik század eleji, „politikailag egységes” Európában, olykor befolyásos személyiségek lettek? Gazdag üzletemberek, bankárok, vezető politikusok, Franz Wranitzkytől Cohn Benditen át Joschka Fischerig, és bizony nem igen néztek szembe sajátságos balos múltjukkal, amellyel „tovább segítették” a Kelet- (Közép-Kelet, Kelet-közép) Európai államok vergődését, ha csak közvetve is. A „Nyugat Európai Uniót” megelőző szövetségek országainak vezető politikusai nem számoltak el a mai napig azzal az idővel, amikor például a világhírű francia színésznőt, Marina Vladyt a „keleti zóna” korifeusai nem engedték találkozni a Moszkvában, rekedt hangon, piros zászlókkal körbe tűzött területen farkasokra vadászókról éneklő Visszockij-nevű színész férjével, mikor köztudottan még ezrével börtönökbe zárva éltek, az annak idején Nyugat által is dicsőített magyar forradalom és szabadságharc (csupán alig félévszázada és mi ez az európai történelemben?) hamis vádak alapján elítélt foglyai. Csupán jelzésként fölidézve az akkori Európa szellemiségét.
            Nem nézett az a Nyugat-Európa szembe önmagával, mikor megkezdődött Kelet-Európa átalakítása a réges régi kapitalista módszerekkel, a liberális, globális gazdasági és természeti katasztrófákba torkolló tervekkel. Ezzel nem csak egy „nyugati” szemlélet, mely elnyújtotta annak idején Európa keleti felének szocialista nyomorúságát, bukott meg a rövid huszadik század végén! Most kiderült az is, hogy a keleti földrészre rászabadítottak egy szabadrablásos módszerekkel, új piacot kereső, a másik földrészen meggazdagodott pénzhatalmi, olykor a politikai életbe is beszivárgó, az egyes nemzetek gazdaságát és kultúráját elárulókkal szövetkező siserehadat. Globális cégeket és határok nélküli pénzpiacot. Globális piacgazdaságot.
            Európa így szakadt – ki tudja már hányadszor történelmében? – ismét több részre. Szó sincs mostanság békés egyenlő emberjogi és gazdaságilag fejlődő, virágzó, nemzetközi közösségről, ahol egységes, nyugodt szellemiségben közlekednek az áruk, eszmék és az európai származású munkavállaló emberek. Szó sincs arról, hogy ez a földrész egyre inkább a sajátságos nemzeti magas szintű kultúrák, hagyományok őrzése mellett válik együttműködőbbé.
            Ennek pontosan az ellenkezője történik.
            Itt csupán egy kirekesztő, neoliberálisnak mondott – nálunk álliberális – elit szellemi diktatúrája folyik, elegyedve Angliától, Franciaországtól Németországon át Magyarországig az igen alacsony szintű gagyi-kultúrával. A televíziók, rádiók és show-műsorok, a plaza-kereskedelem gagyi-kultúrájával, egy olyan kulturális, szellemi világgal, melyben olykor vezető pozícióban identitás zavaros, személyes, szubjektív emberi problémákkal küszködők regnálnak.
            Ez a „nemzetközileg” kiválasztott szellemi elit hochmecoló „posztmodern” irodalma, „absztrakt” festészete, „atonális, kakofon” zenei művei és a tömegek hihetetlenül alacsony színvonalú igénye (illetve igénytelensége) alkotja ma az „európai” kultúrát.
            Ebben az Európában, Európai Unióban az emberek nagy többsége csak részletekben elveszve képes gondolkodni, hiszen a történelmi múltat már régen nem tanítják sem alap-, sem középfokon. A nagyobb összefüggésekben való látásmód, a történelmi lépték érzékelése már nem létezik, csupán az egyéni boldogulás harca, a humán gondolkodást kiszorító, emberi magatartást is olykor rohamosan torzító technikai „civilizációs” vívmányok túlzó, ha úgy tetszik államok, földrészek közötti uralma. Az a szó, hogy „europeer”, már nem jelent semmit. Európa számítógép asztalnyivá, audiovizuális képernyővé zsugorodott, a hétköznapi élet emberközelségének elsivárosodása közepette. Amennyire megkönnyítette az életvitelt a szoftverek világa, annyira elkorcsosította a nyelvek használatát, a személyes, emberi kifejezések árnyaltságát, az egyéni személyiségjegyeket, a nemzeti kultúrát. Internet-Európa. Virtuális kapcsolatokkal terhelt Európa lett. Ilyen-olyan Európai Unió.
            Mi pedig ehhez a zavaros, földrajzivá csupaszított fogalomhoz csatlakoztunk immár két esztendeje.
            És mi történt velünk két év alatt ebben a különböző módon ragozható Európai Unióban?
            Először is erősen gyarmati sorsot szántak és szánnak nekünk, ezt már jól érzékelhettük az eddigi mindennapokban is.
            Az egykori, kommunista párttag politikai és gazdasági vezetők már a spontán privatizációnak nevezett szabadrablás idején (1989/90-ben) 58 milliárd dollár állami vagyont 8 milliárdért adtak el, majd a rendszerfordulás kezdeti éveiben (1991-93) a kiárusított állami szektor tekintélyes részét fölvásárolták. (Bod Péter Ákos, az Antall-kormány ipari minisztere, az első privatizációs törvény alkotója: „Aki az állami szektorhoz hozzáfért, megtollasodott, aki nem, az nem.” (Reform, 2006 március 9.) A stratégiailag nélkülözhetetlen víz- gáz- és áramszolgáltatást az európai átlagnál magasabb nyereségmegtérülési százalékkal, a gépipart, könnyű- és növényolajipart, élelmiszer feldolgozó ipart, a kereskedelmi hálózatokat viszont csak az újra visszatért kommunista kormány idején (1995-ben) adták el a külföldieknek. (Olaszok, németek, osztrákok, franciák.) De ekkor vásárolták meg a téesztag tulajdonosok egykoron bevitt vagyonát is, mint üzletrészeket a régi elnökök és párttitkárok. (Így lettek a parasztemberek a korábbi vezető elvtársak mai cselédei.)
            Vajon nem elkeserítő és nevetséges „történelmi” visszaesés az, hogy Karl Lueger, a bécsi Keresztényszocialista Párt vezetője, az 1890-es években a magántulajdonban lévő gáz- és vízszolgáltatást a város, az állam ellenőrzése alá vonta, mi pedig a magyar állam kezéből eladjuk ezen szolgáltatásokat.
            Mindezzel még az Európai Unió versenybiztosai sem értettek egyet, mikor elkövetkezett és folytatódott, immár uniós tagként (2004-től) a köztulajdon, a nemzeti vagyon szinte teljes eladása, ami a társadalmi felügyelet teljes hiánya mellett, a lakónép kizárásával történt és történik. Mikor is a posztkommunista kormányunk és hozzájuk csapódó, már milliárdos vagyonnal rendelkező üzletemberek, a hazaiakkal szemben a külföldi vállalkozókat hozták és hozzák versenyelőnybe, akik profitjukat kiviszik az országból.
            Többek között ezért is tartósan emelkedik az államadósságunk, jelenleg 13 ezer milliárd felett, ami a 2002-es kormányváltás óta 5 ezer milliárd forinttal nőtt. Ez azt jelenti, hogy csecsemőktől a nyugdíjasokig mindenkinek személyenként 1,3 millió forint adóssága van. Persze az államadósságot az állam fizeti, de az összes adófizető egész évben befizetett személyi jövedelemadójának 90 százaléka szükséges az államadósság törlesztéséhez. Amúgy naponta 6 milliárd forinttal nő az államadósság, és évente 1000 milliárd forint a kamatadósság törlesztés. (Veress-Varga tévévita, 2006. március 7.)
            Ekkor még nem is említettük, hogy a pályakezdők (diplomások is!) 20 %-a nem talál munkahelyet magának, nem tud elindulni az életben, pedig az elhíresült, lélekszámban gyarapodott Ratkó-korszak unokái vannak most a munkaerőpiacon, s így már 7,3 %-ra emelkedett a munkanélküliek aránya. Ebben az európai uniós állapotban tönkremegy a mezőgazdaságunk és népességünk 60 %-a él a létminimum szintjének közelében, a minimálbérek nem fedezik az alapvető létfenntartási költségeket. (Összehasonlításként: az EU-hoz korábban csatlakozó Írországban 248 000 Ft/hó, Portugáliában 213 000 Ft/hó, Ausztriában 270 000 Ft/hó a minimálbér a magyar 60-65 000 Ft/hó-hoz képest.) Európa szegényei így lesznek nálunk gazdagok. Egy osztrák házmester 4-5 havi bérének megtakarításából bármelyik, nálunk egy mérnöknek, tanárnak kifizethetetlen fürdőhelyi luxus-szállodában jó pár hetet eltölthet, s néhány évi spórolásból (sparen = megtakarít), hogy stílszerűen fejezzem ki magam, csinos parasztházat vehet, nagy kerttel valamely kiemelten szép természeti vidékünkön. Az osztrák házmester a magyar tanárral, mérnökkel szemben.
            Milyen Európai Unióban is élünk? Nem Nyugatiban, hanem Keletiben.
            Így már ugyebár minden magyar állampolgár saját személyében, egyre kilátástalanabb élethelyzetében érintett és szenvedő alanya a botrányos, immár kétéves európai uniós tagságunknak.
            Az pedig köztudott, hogy a nemzetközi multinacionális cégek érdekei milyen politikai befolyással vannak az Európai Unió döntéseire. Ílymódon válik világossá, hogy Magyarország miért áll mostanság az utolsó helyen a tíz csatlakozott ország közül. Elvesztegettük az 1956-os nagy szellemi, európai méretű nyereségünket, az 1980-as évek Kádár-korszakától kezdve az 1990-től ágáló álliberálisok és posztkommunisták erőszakos viselkedése következtében. A negyedszázados válságunkat és államcsődöt meghitelező Nyugat már akkor eldöntötte, hogy milyen Európában fogunk élni. Milyen politikai, gazdasági, szellemi helyzet várható, ha bekövetkezik a „szocialista tábor” nyilvánvaló összeomlása. Bár talán 1989-ben ők sem voltak teljesen felkészülve a hirtelen rendszerfordulásokra. Mindenesetre Nyugat-Európa megnyerte a harmadik (vértelen, gazdasági) világháborút.
            Most pedig az Európai Unió országtanulmányai, pénzügyi biztosa, és hitelminősítő intézetei negyedszer minősítették le országunkat a növekvő államháztartási hiány, romló pénzügyi fegyelem, korrupció elleni küzdelem és romló költségvetés miatt, úgy is, mint a köztulajdon leépítési éllovasát. (Merthogy egykor lovas nemzet voltunk!) A teljesen instabil forintunk, az olykor mélyen zuhanó forint-euró árfolyam is ezt jelzi.
            A jelen politikai hatalom pedig nemzetellenes regnálása közben szócsőhuszárokkal hozsannázza a „dübörgő gazdaságot”.
            Európa Uniós országunk beteg, súlyosan kóros állapotban szenved.
            Településeink közül 3200 nagy részén küszködnek az iskolák és posták megszűntetésével, az idegen, külföldi kézbe átjátszott földekkel, és ezek a jelenségek az egész ország gazdasági és szellemi vérkeringését, mint kórosan összetapadt trombociták egy trombózisos elzáródással fenyegetik. Az pedig már halálközeli állapot is lehet. Úgy tűnik, ezt az Európai Uniós országot tudatosan adósítják el, teszik tönkre, mintha az iszonyú méreteket öltött népességcsökkenés következtében valakik új honfoglalására készítenék elő. 2030-ra lehetséges, hogy már csak 7 és fél millióan leszünk, bár az egész, ilyennek, olyannak nevezett Európában elöregedés tapasztalható. Vajon hol lesz a magyar nép száz, kétszáz év múlva? És főként hányan? Egy visszafordíthatatlan folyamatban eltűnünk az Európának nevezett konglomerátumból? És ha eltűnünk, ki emlékezik ezen a földrészen Bartókra, Adyra, József Attilára, Munkácsyra, Liszt Ferencre és a többiekre? „Kis népnek még lélegzetet venni is radikálisan kell”, írta Ady. Vajon képesek vagyunk erre az ilyen-olyan elnevezésű Európában? Európai Unióban? Függetlenül a már régen szétesett Európai Uniótól. Igaz, a tatárdúlás során (1241/42) egyes megyékben a települések fele elpusztult, maradtunk három milliónyian az akkor még háromszor ekkora területű országban. A török hódoltság korát követően, 1715-ben 3,5 milliónyi volt az ország népessége, egy negyeddel kevesebb, mint Mátyás király korában. Aztán 1734 és 1744 között, az ország területén pusztító pestis- és himlőjárványban 300 ezer ember halt meg, az akkori lakosság majd 10 százaléka. Bár különböző nemzetiségek betelepítésével, akik aztán a magyar nemzet feltétlen hívei lettek, szaporodott népességünk, de az elmúlt majd félszázadban művi abortusszal megölt hét milliónyi lélekkel tragikus jövő elé nézhetünk. A történelmi katasztrófák közepette már eltűnt a felvidéki, erdélyi, délvidéki magyar polgárság (a hazaiakkal együtt), sőt, fogyatkozik a lecsatolt részek magyarsága, rohamosan asszimilálódik. Így hát régi-új területi, gazdasági és kulturális konfliktusokat hordozott magában a 2004-es tíz ország csatlakozása, hiszen megpróbálja a globalizációs ármánykodás örve alatt összekeverni az egyes tájegységek, régiók népességének életvitelét, ebben a korábbi feszültségeket tartósító, összeeszkábált Európai Unióban.
            Miként és hogyan esik szó a bennünket leginkább és igen érzékenyen érintő kisebbségek Európájáról? Kelet-Európájáról, Kelet-Közép, Közép-Kelet, Délkelet Európájáról? Miként tudjuk kihasználni a magyar nemzet, több mint nyolc évtizedes országamputálását, a magyar nemzet szellemi egyesítése szempontjából? Engedik például a székelyföldi autonómiát a Dél-tirolihoz hasonlóan? Ha nem, úgy újra vesztesek leszünk és nyer a globalizációs „európai uniós” diktatúra, mert nem illeszthettük rá az európai integrációs rácsra a magyarság érdekeinek kereteit. A magyarság a távoli jövőben elvész?
            Vajon ez az új Európai Unió majd azt jelenti, hogy mondjuk a német televízió egyik állomásán ékes németséggel konferáló japán nőt nézünk Magyarországon, avagy a budapesti, kőbányai játszótéren a kínai anyuka odaszól gyermekeinek: Rozi! Juliska! Gyertek ide! – és utána következik valami kínai szövegelés?
            Ez lenne a Rajna- és Duna-parti új EU?
            Mindenesetre nem valószínű, hogy a liberális nézetrendszer és a globalizáció végső győzelme bekövetkezhet Európában, az Unióban, ugyanis ez teljességgel ember és természet-környezet ellenes. Minden nemzet érdekei ellen nem jöhet létre semmilyen politikai, gazdasági, kulturális globális agyrém.
            A mai magyarországi európai uniós állapotot, talán nem is egészen szimbolikusan, egy jelenet jellemezheti.
            A budapesti Újlipótváros köztudottan főként zsidó származásúak lakta Szent István parkjában, a vaskerítéssel gondosan körbekerített téren kívül egy kőpadon, 2006 március idusa után két nappal, 50 évvel az Európát, Európai Unió elődöt is kissé szellemileg befolyásoló magyar forradalom után, egy hajléktalan fekszik, magát kockás takaróval borítva, rongyos, kilátszó kabátjának hajtókáján nemzeti színű kokárda. Háta mögött, pár tucat méterre a kerítésen belül Lukács (Löwinger) György, az 1919-es Tanácsköztársaság népbiztosának, Oktatási miniszterének és filozófusnak hajlott hátú szobra, a paddal szembeni oldalon elegáns üzlet, „különlegességek agyagedényekben”: szezámolaj, steiermarki tökmagolaj, szarvasgomba olaj, oliva olaj. Pár házzal odébb, fent a magasban, a legutolsó, hatalmas teraszos lakásban élt Aczél (Appel) György, a Kádár-korszak kulturális, szellemi életének irányítója, s kinek szelleme ma is ott lebeg nem csak a tér, de az egész magyar kulturális élet fölött. Miközben egy másik, szembeni utcában a lomtalanításra kidobott elnyűtt ruhákon, cipőkön, kopott, régi fotelokon és heverőkön, elromlott mosó- és hűtőgépeken, megrepedt bútorokon, szakadt függönyökön, könyveken és régi dísztárgyakon, kacatokon és limlomokon cigányok trágárul veszekednek, de pár száz méterrel, két utcával távolabb ott magasodnak a régi házak környezetéből kilógó, üveg-beton csodákban, főként idegenajkúak lakta 30-80 milliós lakások, Cézár és Kleopátra elnevezésű lakóparkok, és készülnek a továbbiak, Dunára néző szobákkal, saját jacht-kikötővel a Marina-parkban.
            Eközben hajléktalan emberünk, mellén a kokárdával, alszik.
            Milyen Európai Unióban is?
            Valahol a multikultúrális Európában?
            Magyarországon. Budapesten.
            Vajon, ha 1990-ben elengedik, legalább részben, a 22 milliárd dolláros államadósságunkat, annyit, amennyit egy new-yorki bróker cég egy nap alatt lebonyolít, akkor ma milyen feltételekkel lennénk ennek az Európai Uniónak a tagjai?
 
Magyar Fórum, 2006. május 4., május 18.
 
 
 
Uniók, vagy amit akartok
(3.)
 
A tervezett még két ország felvétele után, vagyis az összesen 27 tagú Európai Unió tovább nem bővíthető, összeomlik, mint kicsiny gyermekektől magasra erőltetett kártyavár. A meg nem szavazott alkotmánya kómában van, talán amputálni kellene, de egyesek bíznak abban, hogy valamilyen transzplantációval még megmenthető. Súlyos klinikai állapotban leledzik, ez tény. Amúgy alkotmány nélkül is van élet az Európai Unióban, azaz anélkül is működtetni fogják ezt a fajta uniót, mert a pénzügyi hatalmasságoknak (Rotschildok, Georg Soros, Bill Gates stb.) ez az érdekük. Természetesen kompromisszumokon gondolkodnak, hogy valamiképpen megmentsenek egy közös európai ideát, ábrándot, de valójában kiknek is kell ez a kierőszakolt közös Európa? Hiszen Nagy-Britannia, Csehország, Dánia, Lengyelország erősen kétséges, hogy a nemet mondott franciák és hollandok után ratifikálják az alkotmányt. Vagy addig toldozzák-foldozzák, míg 2007-re majd csak lesz egy többség által elfogadott alkotmány? Ez pedig annak a beismerése egyúttal, hogy az Európai Unió életképtelen, ez az európai egységesítési folyamat zsákutca, ez az alkotmány kihalt, mint az a bizonyos dodómadár, amelyik túl nehéz volt, hogy repüljön, és túl lassú, hogy elfusson az ellenségei elől.
            Némelyek szerint szociális intézkedésekkel életben lehetne tartani mind az alkotmányt, mind ezáltal az Európai Uniót, ahogy ezt eszement módon képzelték a létező szocializmusról is. Bár ez mindaddig erősen kétséges, amíg a közhangulat szerint az unió döntésképtelen, a régi tagok szemben állnak az újakkal és kommunikációs problémák sora alakult ki a 25 tag között, nem kis mértékben azért, mert a helyi közösségeket, a nemzeti ügyeket csak szóvirágokban veszik tudomásul, és konferenciáznak róla a 21 nyelvű unióban, ahol 732 brüsszeli képviselő mellett az országokban 17 000 helyi képviselő bürokrata ügyködik.
            Tehát az egyik leglényegesebb kérdés a fenyegető jövőt illetően: ez a kormányhivatalok Európája vagy a különböző, elsősorban keresztény kultúrák Európája? És pontosan ez utóbbi válik kétségessé.
            Hova juthat mindezek után ez az Unió, s vele, benne, mi?
            Olyan országok szövetségében, föderális uniójában, amelyik nyilvánvalóan és már jól tapasztalhatóan diktatórikus, bürokratikus szerkezettel próbálja a különböző politikai vezetések és Nyugaton régi, Keleten újgazdag réteg által rabul ejtett államhatalmakat összetartani. Ahol az egyes nemzetek irányítói már alig rendelkeznek önálló politikai és gazdasági hatalommal, csupán az Európai Unió törvénykezéseit kénytelenek saját jogrendjükbe beszerkeszteni. Ezt pedig a Brüsszelbe kiküldött, olykor szakmai képességükben kudarcot vallott vagy csak pártszimpátia alapján karrierdiplomáciára ácsingózó hivatalnokok közvetítik. A végrehajtó nemzeti politikusok ugyanakkor több-kevesebb ellenkezéssel kénytelenek segíteni egy föderalista állam, az Európai Unió már majdnem kész kialakulását, amelyet a közhiedelemmel ellentétben nem az Európai Bizottság és nem is az Európa Parlament irányít, hanem a háttérben, titokban működő informális csapatok. A kinevezett bürokraták aztán csak kidolgozzák részleteiben és végrehajtják a nekik „eljuttatott” anyagokat, legyen az bármilyen megegyezés vagy szerződés előkészítése. (Maastrichti-től a Koppenhágai-ig) A titkolódzás minden EU-s politikus érdeke, mert ebből a közösségből kilépni nem lehet, csupán egy-egy „leleplező” nyilatkozattal rosszabbá tenni az adott ország helyzetét a közösségen belül.
            Kísértetiesen („Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – Karl Marx–Friedrich Engels: Kommunista Kiáltvány, 1848) kezd hasonlítani ez az unió az egykori KGST-hez és Varsói Szerződéshez. Talán nem véletlenül. Egy független, a nemzeti önrendelkezéseket, sajátosságokat is figyelembevevő, erős Európát, amely esetleg gazdaságilag túlszárnyalná Amerikát – kultúrálisan már csak évezredes hagyománya miatt mindenképpen –, azt minden áron meg kellett a múltban (lásd: első és második világháborúk) és meg kell a jövőben is akadályozni. Nem jöhet létre egy nagy hatalmú, kontinentális Nagy-Európai Közösség. Minden olyan európai autonómiát, amely összebékítené a nyugati és keleti látásmódot, a nyugati civilizációt és az ortodoxiát, azt az európai földrész gyengítésének céljából meg kell akadályozni, ez az elve a globális pénzhatalmi stratégáknak. Hogy az Egyesült Államokkal semmiképpen ne keljen versenyre egy Nagy-Európa.
            Vajon nem ezért kellett beleavatkoznia a NATO-nak már 1991-94 között a délszláv (déleurópai?), háborúkba?
            A leglényegibb kérdés tehát, hogy milyen Európai Unió és minek ragozott Európa lesz itt a jövőben? Mert tény, hogy ebben a – főként – Nyugat-Európai Unióban 15 millió muszlim él. Az 1970-es évek közepétől Törökországból és főként Észak-Afrikából, Nyugat-Ázsiából emigráltak és élnek immár két generációnyian, sokszor külvárosi gettókban, politikailag, jogilag alkalmazkodva, de kultúrájukban egyáltalán nem. A kulturális konfliktusok pedig máris az európai demokráciák gyökeréig nyúlnak, gazdasági, társadalmi feszültségekkel rombolva a multikultúrális Nyugat-Kelet-Európai Uniót. Bár a keleti részt csak az elmúlt évtizedben kezdik elfoglalni: kínaiak, arabok, ázsiaiak, törökök.
            Vajon az iszlám több száz évvel ezelőtti uralmát akarja visszahódítani? Egy olyan Európát, amely tulajdonképpen építkezési, de nem lebontási területnek számit.
            Európa a század közepére esetleg iszlám gyarmat lesz?
            Oswald Spengler, német történetfilozófus híres könyvének, a Der Untergang des Abendlandes-nak igazsága, mely szerint biológiai analógiák alapján megjósolta nyolcvan évvel ezelőtt a nyugati (európai?) kultúrák hanyatlását, ez az elkövetkezendő évtizedekben válik valósággá? Brüsszelben már igencsak konferenciáznak a kínai áruk dömpingje ellen, s különösen a nagy textilgyárakkal bíró országok.
            A korábbi, elsősorban gazdasági európai képet felváltotta a politikai Európai Unió fontossága. A kommunizmussal egy nem pótolható ellenségkép tűnt el, s a nemzeti sajátosságok megszűntetésére egyre egzaltáltabb vitákban egy ködös Európai Unió-s ideológiát erőltetnek, amelyben kiváló partnerek az európai globalizációt vezetők, az amerikai multicégek. Ők ezt menekülési útnak használják a 20-30 év múlva saját államukban bekövetkező gazdasági és kulturális, szellemi csőd elől, a hatalom éhes elit emberei egyáltalán nem törődnek az új Európával, főként a fölszabadult Kelet-Európával. Csupán azt akarják, hogy Európa lezülljön, egy zavaros szabadkereskedelmi zóna legyen, hiszen az angolszász neoliberalizmus kibékíthetetlen ellentétben áll a szociális alapokon nyugvó szárazföldi európai államok hagyományaival. Hagyják Európát lepusztulni, mint egy gyárat, hogy aztán megmentőként mutatva magukat, fölvásárolják. Azt az Európát, ahol az Unió strukturális reformjainak csak akkor lenne legitimitásuk, ha azt az egyes nemzetek maguk csinálnák. Most viszont az általánosan bevezetett, úgynevezett intézményesített keretek alapja a maffiózós csalás lett, a különböző banki spekulációk, tökéletes politikai globalizáció, kulturális, szellemi egyenlősdi, hogy aztán „üveggyöngyökkel”, mint az egykori indiánokat, kifizessék az európai államokat.
            De ehhez csökkenteni kell az európai államokban a szociális szolidaritási magasabb mutatókat, hogy hasonlók legyenek az USA-ban lévőkhöz, az amerikanizálódó Európában a szociális állami struktúrának veszíteni kell az értékéből (lásd minden állami vagyont eladni) és a beáramló muszlim sokasággal egyre nagyobb terhet róni a fehér ember Európájára. (Amúgy ez az a neoliberális, amerikanizálódó áskálódás következtében nálunk is esetleg kialakuló iszonyú mély gazdasági és szellemi gödör, amelyben a magyar nép elsüllyedhet.)
            Így hát ez az ilyennek-olyannak nevezett Európa fél.
            Miközben az elöregedés réme riasztja, fél a migrációs áradattól, és az általuk okozott túlnépesedéstől (lásd kínai, arab, török, ázsiai gyermekszaporulat Európában) a bekövetkező nyersanyag- és vízhiánytól. A világ népesedése 6,5 milliárdról 2045-re 9 milliárd lesz, és ebbe a világba Európa is beletartozik. Német- és Franciaországban már most a lakosság 7-10 milliós muszlim bevándoroltakkal számolhat és még az EU-n kívüli Svájcban is 2 millió, azaz, a lakosság 25 %-a a migráns, akik a túlnépesedett országokból jönnek a kontinensre.
            Az angol történész, Arnold Tonbee, a múlt században azt írta, hogy a felületes napi események és hírek elterelik figyelmünket a mélyen ható, lassú történelmi mozgásokról, amelyek a hosszabb távú történelmet csinálják, mialatt a felszíni, átmeneti események elfelejtődnek.
            Erre talán elég bizonyíték, hogy száz évvel ezelőtt a világ lakosságának egy negyede Európában élt, 1950-ben 21,7 %-a, ma pedig 11,5 %-a, 2050-ben már csak 7 %-a. És mialatt az európai népesség csökken, az iszlám növekszik. Öt generáción belül (1900-2000) a muszlimok száma a Földön 150 millióról 1200 millióra megnyolcszorozódott. Ez a mai világhelyzet kormányozza az Európai Unió erőltetett, globális, diktatórikus, minden áron való védekezési taktikáját. Ez a félelem érthető is, ha arra gondolunk, hogy a gyermekszerető Olaszországban 13,9 % a 15 éven aluliak és 19,4 % a 65 éven felüliek aránya az összlakossághoz képest, míg Algériában 29 % a kiskorú és 4,7 % a 65 éven felüli, Eitópiában 43 % gyerek, 2 % öreg, hogy néhány adattal érzékelni lehessen miről is van szó. Európának, ennek az elöregedő kontinensnek ahhoz, hogy a fehér népesség száma legalább stabilizálódjék, a termékenységi mutatót föl kellene emelni 2,1 gyermekre, azaz minden tizedik emberpárnak kettő helyett három gyermeke szülessen. De ez valószínű egyetlen országban sem fog bekövetkezni. Így a jövő a bevándorlók Európája.
            A más vallású, szokásrendű, műveltségű és sokszor alacsonyabb iskolai végzettségű bevándorlók Európájában pedig a fehérek egy idő múlva a társadalom perifériájára szorulnak. Azaz a magas kultúrák alkonya jön el, illetve amit mi magas kultúrának tartunk, ahogy ezt az első világháború után, a rengeteg halott miatti elnéptelenedés idején a már említett Spengler a Nyugat alkonya című munkájában jelezte. És akkor még hol volt Hitler és Sztálin? Hol voltak az 1965-ben megjelent antibébi tabletták?
            Nálunk 1950-56 között Ratkó Anna egészségügyi miniszter utasítására tilos volt az abortusz, de aztán az 1960-as években már rossz szájízű volt a nőket születésre bíztatni, mert valaki kitalálta, hogy ez erősen emlékeztet a nácik szaporodási fajelméletére. Az eredményt tudjuk, Európa egyik legelöregedettebb és vészesen a kipusztulás felé tántorgó nemzete vagyunk. Hiszen mi nem tartoztunk a 60-as évek Nyugat-Európájához, ahol úgy döntöttek, hogy a csökkenő népességet bevándorlással oldják meg, tehát évente 1,6 millió személynek kell letelepednie a nyugati országokban, hogy a munkaképes korban lévő népességet egy bizonyos élhető szinten tudják tartani. Az eredményt ott is tudjuk, és ha ez tovább tart a század végére Európa lakossága többségében muszlim lesz, a muszlim kultúra pedig igenis meg akar gyökeresedni Európában és eszük ágában sincs integrálódni. Ez pedig majd teljesen megváltoztatja a kultúrát, a hétköznapi életet, az öreg Európa népességi összetétele teljesen átalakul. Az európai kultúra meghal és ez a haldoklás már elkezdődött.
            Mit akarhat itt most az Európai Unió mindenféle álságos bizottságaival és rendszabályaival? Hiszen az egykori bevándorlók gyermekei, akik már a vendégországban születtek, a „secondok” nem törökök, nem berberek, nem kínaiak, de nem is németek, franciák, olaszok vagy magyarok, lengyelek (ez utóbbiak még alig érzékelhetők), viszont az imámoktól, muszlim papoktól feltüzelve arról ábrándoznak, hogy visszaállítják a Kalifátokat és az összes muszlim egy zászló alatt egyesül. A sikeresen integrálódott muszlimok egyetemista gyermekei az analfabétákkal együtt. És ehhez vegyük hozzá, hogy Európa déli határain túl, Pakisztántól Marokkóig egy olyan terület húzódik, ahol munkanélküli fiatalok hatalmas tömege tettre kész, és ég a vágytól, hogy Európában a népesség- és munkaerőhiányt pótolja. Tudjuk: ehhez hasonló már volt; Világ proletárjai egyesüljetek!
            Az ilyen-olyan Európa, az Európai Unió nem csak demográfiai, de szellemi krízisbe is került. Európának nincsenek spirituális elképzelései, hiszen még a kereszténységet is nehezményezik a főbürokraták, pénzhatalmasságok.
            Európában a Voltaire által kitalált felvilágosodás, meglehetősen eltorzult eszméje lehet, hogy a muszlimok vallási rendjében eltűnik?
            Az Istent elvetett 1789-es véres francia forradalom „vívmányainak”, a jakobinus szemléletnek, és annak mai, szabados, neoliberális utódának vége lehet. „A civilizációkat nem legyilkolják, hanem azok saját maguk lesznek öngyilkosok” – mondotta Arnold Tonbee.
            Vajon mitől kell elbúcsúznunk majd? A keresztény Európa civilizációjától, kultúrájától? Az „Egyesült” Európától?
            De mi ne féljünk bármi is történik az ilyen-olyan nevű Európában, hogy a magyar hagyomány meg ne szakadjon, remélhetjük: a „szocialista legvidámabb barakk” után mi leszünk az Európai Unió legvidámabb gyarmata. Gondoskodnak róla az „európuniós” újgazdagok.
 
 
Felhasznált irodalom a három részben Dr. Csath Magdolna: Ez a mi Európánk?, Die Weltwoche (Svájc) 2005. szept. 22., Daniel Binswanger: Viel Feind, viel Ära, és 2006 febr. 9. Hanspeter Born: Abenland unter