Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A régi város utolsó sóhaja

2010.01.13

 

2008.09.05. 


 
Győrffy László három könyvéről.
 
A Kis magyar átnevelőtáborban elpusztult Szent Lőrinc freskója, és a Külváros búcsúzik az égtől. Három könyv címét sűrítettem ebbe a mondatba. A Kis magyar átnevelőtábor Györffy László közéleti írásait tartalmazza. Ezek az írások a heti Magyar Fórumban jelentek meg Éles sarok összefoglaló címen. A Szent Lőrinc freskójában a fővárosba olvasztott vidékies kerületek a maihoz képest egy másik történeti Magyarországról regélnek. A kertes házak között ugyanúgy felvillantak az emberi létezés keservei, mindennapi küszködései és tragikomikus eseményei, mint a nagy forgalmú, kikövezett, betonozott utcák többemeletes házai között. Így ajánlja ezt a kötetet Györffy László. És a harmadik könyv Fekete Gyula gondnoksága alatt jelent meg az Örökségünk sorozatban, a Trikolor gondozásában.
 
 Kezdjük a közéleti írásokkal, a Kis magyar átnevelő táborral. A kötet alcíme: Kölcsönfegyver visszajár. Bíró Zoltán professzor úr így méltatta ezt a kötetet: „Tárgyuk a mai magyar valóság. Szerzőjük kéthetenként követi szemmel ezt a valóságot, és adja közre ennek a kínos valóságnak a képét és kritikáját. Az Éles sarok nem egyéb, mint következetesen éles bírálata annak a politikának, amelyet immár többéves tapasztalat alapján mondhatunk a magyar élet megrontójának. Haza és társadalom, nép és nemzet pusztítójának. Hol van a »Vox populi, vox dei mostanában?« – kérdi a szerző egyik írása címében? Vagyis hol a demokrácia mostanában. A válasz elszomorítóan egyszerű: sehol. Sehol, mert akik most a politika irányítói, azok nem demokraták és nem elkötelezettek a nemzetnek, a nép pedig alkotmányos keretek között, szorongatva és félrevezetve, ha olykor hallatja is hangját, túlságosan gyengéden teszi, ahhoz képest, amilyen hangerőt a sorsa követelne tőle mostanában. Györffy László ezt a hangot igyekszik fölerősíteni és élesíteni, hogy hallható legyen, még létezünk.” Így értékeli a kötetet Bíró Zoltán. És most nézzük a kor tanúit a másik két kötetből. A Baumeister vendéglő házából Hazafias Népfront irodája lett. A Népfront Ház környékén élnek, vegetálnak az emberek, olcsó borokkal, ipari szeszből gyártott rummal, és a puszta földön elhált szerelmekkel. Ma Rozvai igazgató elvtárs és Nyerges párttitkár az úr a környéken. November 7-én ünnepelnek, és kanállal eszik a hosszú asztal mellett a zsíros, piros pörköltet a proletariátus képviselői. Ők is tanúk. Aztán Tálos Sanyi, a végzős egyetemista itt, a környéken él, és látja az eseményeket. De hát a Radics-pékség már rég leomlott, nem üzemel a fafűtéses kemence. Annak idején, a régmúltban a Hoffer-gyár munkásai kimentek az oroszok ellen, hadakoztak a beözönlő ruszkikkal. Az oroszok hazamentek, de itt hagytak valamit. De ami ettől lényegesebb: nincsen már Hoffer-gyár, a földdel tették egyenlővé, pedig jó traktorokat csináltak a kispesti gyár melósai és mérnökei. És jobblétre szenderült Kan Miska is, aki a félreértések elkerülése végett nem ember, hanem egy disznó. A véletlen folytán menekült meg ebben a korszakban. Itt ül közöttünk „Irma, te édes”, aki a Góbé nevű vendéglőben tette a dolgát, és az állandóan jelen lévő kuncsaftok kedvesen vagy darabosan incselkedtek vele, amíg férjhez nem ment öregebb korában. De egyedül maradt a körfolyosós házban, hiszen a férje meghalt. És a nőkről kapunk finom jellemrajzot Györffy Lászlótól, amikor leírja, hogy miért hallgatnak hősnői másként, mint a férfiak. Bizony hallgatnak meg rikácsolnak. A korszak gyönyörű leírása egy regényrészlet, amiből megtudjuk, hogy Ciren Simon és Szűcs társbérletben hogyan pusztítják egymást, és micsoda pokoli mechanizmus működött a kisebb közösségekben. És a Lehel piac. Eltűnt már a Lehel piac. Nincsenek ott az ezerszavú kofák, a nagyhangú trógerek, a söntések, a bádogborítású kocsma előtti asztalok, és a kalótya lézengők, akiknek külön életük volt a Lehel piacon. Györffy László alighanem stílusgyakorlatra járt rendszeresen a Lehel piacra, mert a piacnak megvan a saját költészete és szókincse. Györffy László folyékonyan ír és magabiztosan. Ismeri az általa meglátogatott, elhagyott kerületeket.
 
 Nézzünk néhány ellesett pillanatot először a Szent Lőrinc freskójából. Az írás címe: Sakk, matt. „A teremben egymással párhuzamosan két sor asztal állt megterítve. Pár órával ezelőtt még itt játszották a vállalati sakkversenyt, ahol természetesen Rozvai igazgató lett az első, és Nyerges párttitkár a második helyezett. Néhányan már ültek az asztaloknál, de amint az igazgató és a párttitkár helyet foglaltak, a fal mellett sétáló beszélgetők is odaültek az asztalhoz. Rozvai elvtárs egy késsel megütögetett egy poharat, aztán felállt, és tartott egy hosszú beszédet az Auróra cirkálóról, a Nagy Októberi Szovjet Szocialista Forradalomról, amelyet mi, magyarok november 7-én ünnepelünk. Hosszú taps, egy-egy kósza »éljen Rozvai elvtárs« is hallatszott, de amikor Nyerges párttitkár is beszélt, és a végén azt mondta: »Éljen Sztálin elvtárs, éljen bölcs tanítónk legkiválóbb tanítványa, Rákosi elvtárs!« – akkor mindenki ütemes tapssal kiáltozta: »Él-jen Sztálin! Él-jen Rá-ko-si!«. Ezután az ünneplő dolgozók a feltálalt pörköltet olyan hévvel kezdték enni, mintha csak ezzel akarnák bizonyítani, hogy teljes szívvel egyetértenek a törvényerejű rendelettel, amely abban az évben nyilvánította állami ünneppé a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat.” Így volt ez az egész országban, minden faluban és minden városban, minden téeszben és minden nagyvárosi vállalatnál, és minden kirakatban is. Éljen a NOSZF! Pontos a leírása Györffynek. Rákosi fejét zsírból megformázták díszítőelemként, a hőn szeretett legjobb tanítvány arcán különböző állatalkatrészeket használtak. Mondom, igazat ír a Györffy, mert bár nem a Sakk, matt helyszínén, hanem Szolnokon, a Ságváry körúton magam is láttam hasonló műalkotást. A húsbolt kirakatában elhelyezték Lenin szobrát. A szobor marhafelsálból készült. Döbbenetes hatást gyakorolt az emberiségre, köztük rám is. Lenin felsálból! Miért nem marhalábszárból? Meg nem mondhatom. Később aztán rájöttem arra, ahogy ez egyetemes szovjet kultúra volt, ami beszivárgott hozzánk is. Valamikor szörnyű régen, de már jóval később, mint az 50-es évek, sokadszorra a Szovjetunióban jártam, az akkori mezőgazdasági minisztert kísértem el. Bevezettek bennünket a kolhoz múzeumába, ahol központi helyen ott állt Lenin arcképe. Az arcképet kukoricaszemekből formázták meg. Hogy a szem miből készült, nem derítettem ki. Röhögőgörcsöt kaptam, amikor a jobb sorsra érdemes mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter a döbbenettől vezérelve megállt Lenin előtt, és kényszeredetten meghajtotta fejét. Szerintem a röhögést csillapította magában. Na de haladjunk tovább Györffy László írásai és útmutatása szerint. A Telitalálat című írás is lényeglátó. Sok a szereplő: Tálos Sanyi, a végzős egyetemista; a Piros iskola; Csapodi, a melós; az állami lakótelep lakói; és persze sok szovjet tank meg a Hoffer-traktorgyár. Szerintem a kötet szerzője a szó szoros értelemben „ellopta” a pillanatokat, amiket hűséggel le is ír. „A péküzlet előtt sorba álltak az asszonyok. Az asszonyok és lányok lábai elé lekuporodva kissrácok csúszkálnak a poros járdán, kezükben tubusos barna cipőtisztító, Bagaroll krém, és egyik másik nő vagy lány cipőjének orrára, oldalára oda-odanyomnak egy pöttyöt a tubusból, aztán megkocogtatják a vállát, hátát: – Néni, szarba tetszett lépni. – És az asszonyok, lányok sikongva, hüledezve kerestek szatyrukban valamit, vagy egymástól kértek egy-egy papírdarabot, bármit, amivel zavartan, szégyenkezve törölgetni kezdték a cipőjüket.” Az örök csintalanság, örök gyerekcsintalanság marad az idők végezetéig, nem kezdte ezt ki a Rákosi-rendszer sem. De a könyv ismertetésekor nem ide akarok kilyukadni. Torokszorító Györffy Laci leírása. Az 50-es évektől kezdve pusztítottak itt mindent. A Hoffer-traktorgyárat is. Nem mai keletű gyár volt ez. Pár évvel ezelőtt került haza egy régi Hoffer-traktor, amit Körmösnek becéztek, nem máshonnan, hanem Afrikából. Élt vagy 70 évet. Jó traktor volt. A világ nagy traktorgyártó cégei most is tanulmányozzák a roppant egyszerű, ám megbízható traktort, de Magyarországon ilyet többé nem gyártanak. Elpusztult a traktorgyár, miként elpusztították a Budapesti Mezőgazdasági Gépgyárat, meghalt az Élgép, az élelmiszergép-gyártó vállalat, tönkretették az egykori Kühnét, a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyárat, amelyik valamikor nagyon jó gépeket csinált, amíg a szovjetek rá nem vették a magyar illetékeseket, hogy gyártsanak inkább szovjet megrendelésre baromfiketreceket. Nagy előrelépés volt ez a szocializmus építésének útján. Ketrecgyárosok lettünk a híres gépgyártók helyett. De hová lettek a Váci úti gyárak meg a csepeliek? A szerző A telitalálat című írásával ezeknek a gyáraknak és ezeknek a tehetséges kezű proletároknak, akik ott dolgoztak, állított emléket. Keserű ez az emlék. Manapság elfelejtették az igaz beszédet. Ami Illyés Gyulától származik: „A kéznek is van intelligenciája”. Hová lettek az intelligens kezek? Munka nélkül bolyonganak szerte az országban.
 
 Fontos látleletet tett le az asztalunkra Györffy László Szent Lőrinc freskója című könyvében. Tegyük le a könyvet, az utolsó írásműre még vessünk egy tekintetet, ennek címe pedig: Kan Miska korszaka. Az ember azt hinné, ez a Kan Miska egy kanos külvárosi szájhős. Dehogy az, dehogy az. Kan Miska egy valóságos sertés, úgy is mondhatnám, hogy disznó, aki talányos módon megmenekült a végpusztulástól ebben a rombolt és romboló világban. Egyébként is, amióta bejöttek az oroszok, külön irodalma van a disznótörténeteknek. Cegléden a kocsmában mesélnek egy húros tökű háborús disznóról. Többször meghallgattam a húros tökű malac történetét, nem jöttem rá arra, hogy milyen is az. De nálunk, Miskolcon is volt hasonló eset, ez pedig apámmal történt meg. Vett az állatvásárban egy fekete disznót, amelyik élénk volt, de állandóan sivítozott, és nem evett. Amíg anyám meg nem unta a malacsivítást, és apámra rászólt: add el ezt a ronda disznót. Jóapám fegyelmezett ember volt, pórázt kötött a fekete malac jobb hátsó lábára, és velem együtt megindult a miskolci állatvásárba. A Teleki utca sarkán az unatkozó úriasszony, aki az ablakban könyökölt, meg is kérdezte apámtól: Győri úr, hova viszi azt a malacot? Apám válaszolt tökéletes spétreakcióval: A fényképészhez. Szerintem az úriasszony a csodálkozástól megmerevedve most is ott könyököl az ablakban. Mondom, a disznótörténetek megérik a pénzüket. Most végezetül „búcsúzzunk el az égtől”, Györffy László harmadik kötetétől. Azt írja a Szabad a vásárban, hogy 2000. február 29-én, szökőnapon – minő szimbólum? – megszüntetett és bevásárlóközponttá átalakíttatott Lehel téri piac emlékére. Az ám, a Lehel tér, a Lehel téri piac, a csodák világa! Ott mindent lehetett látni és hallani. Hatalmas halmokban paprika, paradicsom, sárgarépa, fehérrépa, karalábé, káposzta, almahegyek és minden-minden, ami itt, ezen a földön megterem. És a húsok. Mindenfélék. Mélybüdös halak, és az elmaradhatatlan, örök életű piaci figurák. Gyanítom, Györffy László is azzal a módszerrel élt, amivel én. Sétálgatott a piacon céltalanul, és csak a szavakra és az eseményekre figyelt. Volt ott minden. „Halló, halló! Kicsi kocsi, nagy tojások, vigyáztam! Hölgyek, ne kerüljenek a tojásaim alá, mert szaporodik a magyar!” – kiáltja a tojásokkal megrakott, papírtálcákkal felhalmozott kocsiját Menyusék felé tolva egy kockás, felgyűrt ujjú, flanellingben izzadó férfi. A nap már melegen süt, a kora reggeli időben. – Ing és gatya gyári áron, jól adja Varga Áron – csattan a közvetlen közelükben egy-két munkásköpenyt viselő, őszülő, idősebb férfi, kicsit rekedtes hangja. …Ing és gatya gyári áron, jól adja Varga Áron – sétál mellettük karján tartva egy nagy sporttáskát a kék köpenyes férfi. A kapitány melléjük lép: Attttya-uuuuristen! Micsoda forgalom! Csak úgy száguldoznak. Busz, villamos, tojásos, Varga Áron, Rizsa Manci meg ez a sok vásárló. Mert nem mindegy a mindegy! Oké Néró! És a kapitány hirtelen dudorászni kezd. – „Árok parton virít a tök, estére a babámba bök.” Aztán a Lehel téri piacon sok mindent lehetett hallani. Akkor még nem volt divat a rasszizmusról ömlengeni. Cigány asszonyok összevesztek, hogy min, csak ők tudták. Két táborra szakadtak. A két tábor között egy méter széles senkiföldje alakult ki. Senki nem közelített a másik tábor felé, csak üvöltöttek és hadonásztak valahogy így: „Eredhess már, na, büdös vagy a f……-tól.” Bizony volt itt irodalmi stílus, de még mennyire. A másik soron, közvetlenül a halas mellett vénséges vén bolgár asszonyka árulta a fonnyadt sárgarépáját és karalábéját. Az emberek a halért álltak sorba, merthogy közeledett a Karácsony. Az öregasszony szüntelenül üvöltött: Takar a halas! Mert bizony a sor eltakarta szegénykémet, így nem jött össze neki a nagy üzlet. Ha tetszik, ha nem, nagyon nagy élet folyt egykoron a Lehel téren, a város legolcsóbb piacán. És a kocsmák meg a söntések mindig zsúfolásig voltak. Íme, egy jelenet: „Mondtál valamit? – kiált felé a távolból a főnök. – Ugyan már, csak itt az új kis haverokkal társalgok – védekezik az öntudatos munkásosztály tagja. Piros vagy fehér? – kérdi Menyhérték felé fordulva. Zöld – válaszolja Menyhért. Mi az, hogy zöld? Olyan nincs. Már hogyne lenne, van aki pirosat iszik, van aki fehéret, én zöldet. Mindenki magyar, te mondtad. Hű, de vicces vagy. Én talán pirosat innék. Az milyen itt? – kérdi Domonkos. – Kadarka – válaszolja Menyhért. Nem is hajósi cabernet. Jó húzós, tele csersavval, szőlőt ez sem látott. Na akkor Lajos, megy a pult felé az öreg svájcisapkás – piros, fehér, zöld fröccsöket kérünk, mert azt mondja, hogy – újra énekelni kezd, fel vörösök, proletárok. Kuss! – ordít Lajos. Igenis, proletár kuss!…” Akik jártak a Lehel piacon, igazolni tudják, hogy mindez így történt. És a Lehel téri örök figurák közül már nagyon sokan az égbe költöztek. Oké Néró is meghalt, elment, mint maga a Lehel piac. És valószínű halott már Irma, te édes is, aki a Góbéban a József körúton sürgölődött. Neki is furcsa és különös a története, megözvegyült, magára maradt. Kint üldögélt a körfolyosón, és onnan szemlélte a budai hegyeket, de a környéket lebontották, az egykori házak helyére lakóparkok épültek, ahol elektromos zárak védik a bentlakókat, akik csupa idegenek. Írnek álcázott zsidók, zsidóként is budapestinek titulált távolról jöttek. Irma, te édes egyszer bement egy ilyen házba, és szétnézett. Csak csodálkozott a belső üzletek cégtábláin. Ezüstpart szépségszalon, Cézár fitness, Night-Club Kft., Schön könyvelés, adótanácsadás, Reál-Invest Kft., Öko Kft., Európa Team Kft. Mik lehetnek ezek – tűnődött magában Irma, az édes. Miközben az oszlopokkal körülvett bejárati ajtók mellett megnézte a névtáblákat: „Ogenaszján Irina” – olvasta, meg „Wolfgang Strauss”, „Jacques Verduin”, „Blumfeld Sandy és Vera Braun”, „Rami Amir”, „Deni Alhadet”, „uszoda”, „szolárium”, „recepció”, „Osaiybovo Dávid”, „Yizhag Ben Ezra”… és elvétve egy-egy magyar nevet is talált: Bognár, Galambos, Szekeres, Mártonffy… Sok írásból idézhetnék még, de a hely és az idő véges. Búcsúzom tehát Ciren Simon és Szűcs, az otromba társbérlő történetével. Ebben a korszakban, az 50-es években egy lakásba, egymás mellé kényszerítettek embereket, aminek sokszor botrányos következménye lett. Életek mentek rá erre a lét alatti létre. Györffy László könyvei az írástudó felelősségével készültek, úgy írta meg ezeket a szerző. Nem divatos műfajt művel Györffy László, de annál hasznosabbat.
 
 
 
(Györffy László: Búcsú az égtől, kiadta a Trikolor. Szent Lőrinc freskója (novellák) kiadta a Masszi Kiadó. Kis magyar átnevelőtábor, kiadta a Püski Kiadó. Mindhárom könyv 2008-ban jelent meg.)
 
 
 
Győri Béla
 
( Függetlenség a Szellemi Önvédelem Lapja )