Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aki megszökött a halál elől - Ircsik Miklós írása

 

t-1-207374-124.jpgschattes.jpg


 
A számkivetettség melankóliája
 
Györffy László legújabb, második kiadásban megjelenő szépirodalmi könyve szerves folytatása az író életművében több helyütt is felbukkanó motívumnak, nevezetesen a történelmi kataklizmáink során emigrációba, száműzetésbe kényszerült emberi sorsok ábrázolásának, amelynek legpregnánsabb példája az 1998-ban megjelent huszonegy beszélgetést tartalmazó Tiroli muskátli magyar erkélyen című riportkötete. Erre a műfaji megjelölésre azért is érdemes utalni, mert maga az író ugyan legújabb könyvét történelmi regénynek nevezi, de amint az majd a későbbiekben kiderül, ebből sem hiányzik a riporteri, a kérdező attitűd.
       A regény főszereplője az egykori katonatiszt, az ötvenhatos emigráns, Tarnai István, aki egy Mura-menti osztrák kisvárosban békésen éli öreg, magányos napjait feleségével. A műnek ezt a síkját a magánélet, a privátszféra melankolikus boldogsága, a családi tűzhely nyugalma, a sokat próbált ember sztoikus bölcsessége lengi be, amely csak derűs órát vesz tudomásul, és amely az életnek értelmet adó eseménnyé avatja a mindennapi tevést-vevést, a borotválkozást, a gyógyszerek beszedését, az evést, a féltő gondoskodássá, megható figyelmességekké nemesedett múlandó szerelmet. Ebben, a cselekmény folyamán periodikusan visszatérő jelen idejű síkban a finom hangulatok, a színek, az ízek, a formák, a mindennapok melankolikus idillje uralkodik: Tarnai mindennap friss vasalt inget ölt, fehér, kék, piros, narancssárga tablettákat szed, piros, zöld kötésű füzetekbe írja emlékiratait, „egy kőrisfából készült, sötétbarnára politúrozott, két oroszlánkaromban végződő karszéken ülve” az ablak négyszögén keresztül mereng ki a hegyek sötét foltjaira, fehér csúcsaira, a fekete, barna tehenekre, és mereng vissza a múltba. Az idősíkok váltását mesteri asszociációval oldja meg az író: a gyerekkor világát, az aznapi ebédről beszélgetve a gomba íze és a régmúlt palicsi gombászások emléke idézi fel.
       A főszereplő három, történelmileg jól elkülöníthető részben idézi fel hányatott életének eseményeit, ezek a részek alkotják a mű múlt idejű síkját, amely hangulatával, a szakadatlan szenvedések, megpróbáltatások sorozatával, kontrasztja a jelen idilljének, és amelynek kibontását a fent már említett riporteri, kérdező attitűddel oldja meg az író. Ez a retrospektív kompozíció, ha művészi ösztönösséggel is, de Györffy regényének talán legmesteribb fogása: Tarnaiból ugyanis négy kérdező, négy beszélgetőtárs szedi ki, kényszeríti elő immár teljes életének, egész pontosan nyolcvanhat évének egy-egy szakaszát, és ezek a beszélgetőtársak tökéletesen motiválják a három különböző korszakot.
       A gyerekkor intim, meghitt világát, amely a már említett gomba-motívumból bontakozik ki, és amely mégiscsak párhuzamban áll az öregkor keserű, melankolikus idilljével, elégikus hangulatával, feleségének mondja el, a palicsi szülőföldről való elűzést, a szeged menekülttábort, aztán a család letelepülését Budapesten részben szintén neki, részben pedig már osztrák háziorvosának, aki, mint amolyan boldog européer, csak nagy nehezen és indirekt módon, a dél-tiroli példával fogja fel úgy-ahogy ezt a Kárpád-medencei kálváriát. Mikor pedig egy rosszulléte után kórházba kerül, ott egy Csíksomlyóról a fia után Ausztriába menekült, vele hasonló korú öregnek meséli el életének 1945-ig tartó szakaszát: a ludovikás éveket, a második világháborút és a szovjet fogságot. Ez az erdélyi beszélgetőtárs, ez az „adatfelvevő” pedig nyilván a részekre szakadt magyarság együvé tartozását, egy kenyéren elszenvedett, átélt történelmét hivatott motiválni és aláhúzni. Végül a kórházból hazatérő Tarnait felkeresi Magyarországról unokaöccse, és magnóra veszi nagybátyja 1945 utáni viszontagságait, amelyeknek középpontjában az 1956-os forradalom áll. Tarnai ekkor Keszthelyen élt, ahol megválasztják a nemzetőrség parancsnokának, emiatt halálra ítélik, így szándéka, akarata ellenére, első feleségét itt hagyva disszidálnia kell. Így zárul be a kör, így kerül Ausztriába, a lehető legközelebb hazájához, és így léptetik elő keserű vigaszként a rendszerváltás után ezredessé. A kérdező, a riporter szerepe itt is fontos, hiszen hősünk egy fiatalabb nemzedék képviselőjének, mintegy mementóként mondja magnóra, idézi meg ötvenhat egyre inkább veszi látszó, feledésbe merülő szellemét.
       A regény kompozíciójában, a főszereplő sorsának hiteles ábrázolásában nemcsak az idősíkok váltakozása és hatásos kontrasztja, hanem az elbeszélés módjának szerencsés megválasztása is fontos szerepet játszik. A cselekmény nagyrészt az én-elbeszélő Tarnai perspektívájából, illetve az alkalmi kérdezőivel folytatott párbeszédeiből bontakozik ki. Az én-elbeszélés előnyeire a harmadik személyű, úgynevezett mindentudó elbeszélővel szemben nemcsak tudós irodalmárok, hanem még egy Márai Sándor is felhívja a figyelmet egyik naplójában, amikor arról ír, hogy az utóbbi esetben, vagyis a harmadik személyű, mindentudó elbeszélésen joggal kérdezhetik az írótól: Honnan tudja mester? Mármint honnan tudja, amit a szereplője gondol. Az én-elbeszélés esetében viszont ez a veszély nem áll fenn, hiszen ott az első személyű elbeszélő minden további nélkül, személyesen hitelesíti az eseményeket. Ezt a módszert alkalmazza Györffy is, ettől válik íróilag meggyőzővé hősének sorsa és alakja, éppen ezért kell megemlíteni azokat a kompozíciós zökkenőket, amikor a történelmi igazságtalanságok, katasztrófák, például Trianon vagy 1956 felidézésekor, a magyarságtudat hangsúlyozásakor az én-elbeszélő helyét a harmadik személyű, mindentudó elbeszélő veszi át, akinek intonációjában, Tarnai, azaz az én-elbeszélő melankolikus, kimért bölcsességével szemben, túlsúlyba kerül az indulat, a személyesség, az inkább a politikai pamfletek műfajába tartozó vehemencia. Ez megtöri a mű egységes hangnemét, még akkor is, ha a harmadik személyű elbeszélőnek a kompozíciós síkokból való ilyen „kiszólásai” történelmileg alig vitathatók. Az ötvenhatos forradalom leveréséről szóló részben az a kompozíciós zökkenő például így hangzik: „Persze, akkor még nem tudta, hogy a lövöldöző karhatalmisták között ott van az 1956-ban visszaválasztott kommunisták miniszterelnöke is.”
       A harmadik személyű elbeszélő túlfűtöttsége, kiszólásai néha szónokias tautológiába, fölösleges önismétlésbe is csapnak, mint például az alábbi mondatokban:
„ … Azt a hadsereget, amelynek Ludovika Akadémiáját majd ő is elvégzi. És a parancsnoka, fővezéri címmel az a Horthy altengernagy lett, akit a szegedi ellenkormány kinevezett hadügyminiszternek, és aki majd Tarnai István Ludovikát végzett hadnagynak 1934-ben a legfőbb katonai felettese lesz.”
       Mennyivel meggyőzőbb, és mennyivel hatásosabb a történelmi múltat felidéző részeket zömében uraló tárgyilagos, de tárgyilagosságában a fentinél jóval hatásosabb én-elbeszélői attitűd, amely Szolzsenyicin Gulag-könyveinek és az Ivan Gyenyiszovics egy napjának hangját üti meg. Ennek egyik legszebb példája a fogolytáborban az árnyékért való sorbanállás:
„Tarnai százados a rekkenő nyári hőségben, a napi fél liter vízzel, a fák és árnyék nélküli táborban csak kóválygott … Szerencsére néha talált olyan helyet is, ahol szinte katonás rendben, félóránként váltogatták egymást a foglyok az árnyékban … a többiekkel együtt ő is sorban állt az árnyékért.”
       Vagy mennyivel vádlóbbak, leleplezőbbek, művészibbek és fájdalmasabbak Tarnai halálos ítéletének körülményei, és egyben mennyivel többet mondanak a pufajkások rémtetteiről, anélkül, hogy egyáltalán utalás történnék rájuk:
„Az ismeretlen vádlottak nevén átszaladt, majd az ítélet végén ott a dátum: Győr, 1957. december 24. – Hát ezek nem voltak normálisak. Szentestére dátumozták.”
       Igen, ez vádlóbb és fájdalmasabb, mint a kirohanás az 1994-es választások ellen. Mert tényleg nem voltak normálisak. De nemcsak azok a karhatalmisták. És az irodalom mindenkor csak a saját és nem a politika eszközeivel veheti fel ellenük, velük vagy éppen értük a küzdelmet. Hiszen az író nem ölt pufajkát, nem akaszt géppisztolyt vállára, és nem hagyja magát az orránál fogva vezetni.
       A regény stílusában az uralkodó melankolikus, elégikus, illetve tárgyilagos, tényközlő hang mellett, logikus módon helyet kap a nyelvi, a szóbeli megnyilvánulás útján történő jellemzés is, hiszen Tarnai német nyelvterületen élte le életének jelentős részét. Az író mind az öregedés szomatikus folyamatának, mind a nemzeti identitás utolsó mentsvárának ábrázolására, (gondoljunk csak Márai Halotti beszédére!), sikeresen alkalmazza ezt az eszközt: Az idős embernek például, paradox módon egyre nehezebben jut eszébe egy-egy német szó, máskor meg, önmagát is ellenőrizve, vagy javítva, hibás németséggel beszél orvosával. Ezt az ábrázolást az író a mellékszereplők egy részére is kiterjeszti, jelzésszerűen németül szólaltatja meg az orvost, vagy ugyancsak hibás németséggel a vendégmunkás kórházi ápolónőt. Az idegen szó egyszerre érzékelteti az elhatárolódást és a magyarságtudat megőrzését. Ennek bizonyítására elegendő Radnóti utolsó versének, a negyedik Razglednica utolsó soraira utalni, ahol ugyancsak németül hangzik el a halálos lövés előtti, tűzparanccsal felérő kiáltás. Der springt noch auf! A magyar író azonban inkább magyarul tudjon. És Györffy tud magyarul, sőt magyarán szólni. Ezért vállalta, ezért kellett vállalnia a számkivetettség nem hálás, sőt sokak számára kényes témáját, amelynek feldolgozása még nagyon sok feladatot és lehetőséget jelent a magyar irodalom számára. És Györffy emberül is tud. Mert ezt a számkivetettséget egy immár élete vége felé járó házaspár, egy disszidens Philemon és Baucis örökérvényű, melankolikus odogságává oldja. Ezért a boldogságért pedig mindig nagy árat kell fizetni. Néha egy egész életet, néha még annál is többet. Ezt ismeri fel, jobban mondva ezt mondja ki a regény zárójelentében Tarnai és felesége:
 
… néha elgondolkodom, hogy tulajdonképpen semmit nem csináltam az életemben. Egy közönséges katona voltam, aztán meg háromszor tönkretették az életem.
- De még élünk, apukám.
- Az igaz, még élünk.
 
       És hogy megérte-e? Megérte-e ilyen nagy árat fizetni? Igen, mert a teljes ember a közéleti ember, a közösségi kudarcok után mindig maga mögött tudja a privátszféra menedékét. Ha a kettőt már nem lehet harmonikus egységbe hozni. Márpedig a legtöbbször nem lehet. És csak utána jön a magány. De azzal mások bűnődnek. A félemberek, az SS-ek, a pufajkások és hasonszőrű társaik.
       A könyvnek ez a szellemisége olyan örök, általános érvényű emberi igazságokat fogalmaz meg, amelyeknek köszönhetően az Aki megszökött a halál elől tavaly német nyelven is megjelenhetett.

                                                                                                 Ircsik Miklós

Györffy László: Aki megszökött a halál elől. Történelmi regény, Kairosz Kiadó, Budapest 2004.