Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Besúgóval társbérletben...

2010.01.13

 

 

(Beszélgetés Györffy László íróval, a Rendületlenül diploma idei kitüntetettjével)

 
Györffy László a Besúgóval társbérletben című dokumentumregényét 1981-ben írta. A könyv a Kádár-rendszer látlelete. „A nagy dolgokat ismerjük azokból az évekből, a hétköznapok rejtett bűneit nem mindig” – mondja. Eddigi munkásságának eredménye 19 könyv. Regényei, publicisztikái, esszéi a kommunizmus bűneit és a „rendszerforduló” visszásságait mutatják be, aminek következtében ma – ha nem is besúgókkal – de ugyanazokkal a vezetőkkel élünk „társbérletben”.
- A Magyar Szellemi Védegylet 1992-ben alapította a Rendületlenül diplomát, amelyet nemcsak művészek, hanem gazdasági szakemberek, orvosok, tanárok, tehát mindazok elnyerhetik, akik „rendületlenül” kitartanak a nemzeti elveik mellett, illetve „rendületlenül” a nemzet szolgálatában állnak. Minden év október 23-án adják át a diplomát. Az Írószövetség mostanában sokat szerepelt a különféle médiumokban. Véleménye szerint mi áll a hátterében annak, hogy körülbelül kétszázan kiváltak belőle?
- Véleményem szerint az általam álliberálisoknak nevezettek feltupíroztak egy eseményt, nevezetesen Döbrentei Kornél egy tüntetésen elhangzott beszédét, aztán ebből a kezükben lévő média segítségével hatalmas zűrt csináltak, majd erre hivatkozva megközelítőleg kétszázan kiváltak hasonlóan, akik a Szépírók Társaságát alapították. Azt szeretnék, ha ők kétszázan most ugyanannyi pénzt kaphatnának a továbbiakban az államtól, mint a körülbelül ezer tagot számláló Írószövetség. Ezt egyébként a szétválásról szóló tárgyalások folyamán közölték is, például ilyet mondott egyikük szó szerint: „ide a zsozsót”. A pénzről szólt az egész véleményem szerint. Az Írószövetségnek alig van pénze, a kiváltaknak pedig ott van a Károlyi palota, a Soros ösztöndíjak és még sorolhatnám azokat a támogatásokat, amelyeket ők kapnak.
- Pár héttel ezelőtt boldogan újságolta, hogy az Aki megszökött a halál elől című regénye megjelent Németországban, és október 21-edikére várható egy berlini könyvbemutató. Ez azonban elmaradt.
- Németül Árnyék címmel jelent meg a regényem, a nagykövet úr hívott meg a könyvbemutatóra még hónapokkal ezelőtt, aztán a közelmúltban közölte, hogy mégse mutatja be a könyvet, mert talált benne egy olyan mondatot, amely Horn Gyuláról szól. A mondat valahogy így hangzik: a főhős akkor még nem tudta, hogy a pufajkások között ott van a Magyar Köztársaság jövendő miniszterelnöke. Történelmi adatokra, tényekre épül a könyv, de mégsem lehetett bemutatni.
- Többször említette, hogy írói pályafutását „szilenciummal” kezdte. Mi volt az oka eltiltásának?
- 1970-ben a hortobágyi kitelepítésről írtam egy novellát, amelyet még azon a nyáron elvittem a Kortárs szerkesztőségébe. Ismeretlen fiatalember voltam akkor, nem igen törődtek velem. Aztán véletlenül a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára készített ünnepi számba került be. A Dobd föl magad, fiú! című írásom pedig keményen bírálta az akkori időket. Amikor az utcára került az ünnepi szám, kitört a botrány. A főszerkesztő pártfegyelmit kapott, az is, aki a fiatalokkal, így velem foglalkozott, aztán megmagyarázta, hogy most egy ideig sem oda, sem máshova ne vigyem írásaimat, mert eltiltottak egy évre. Különben később, 1981-ben ennek ellenére megírtam a Besúgóval társbérletben című dokumentumregényemet. Valóban együtt éltem egy ÁVH-sal. A könyv a Kádár-rendszer látlelete, a nagy dolgokat ismerjük azokból az évekből, a hétköznapok rejtett bűneit nem mindig, ezeket próbáltam feltárni. Csak 1994-ben jelent meg a könyvhéten. Édesapám 1890-ben született, amikor én születtem, ő 51 éves volt. Tőle tanultam, hogy mindig kimondjam, amit gondolok. A szó fizikai értelmében is rosszul vagyok, ha nem mondhatom el, vagy nem írhatom le, hogy mit gondolok. Mindegy, ha éveket is kell várni a könyvek kiadására, amit le kell írnom, azt leírom.
- A rendszerváltozás óta bizonyára nem kell hosszú éveket várnia arra, hogy egy-egy könyve megjelenhessen.
- Ez nem egészen így van. Véleményem szerint semmi mást nem eredményezett a rendszerfordulás, csak azt, hogy az elvtársak politikai hatalmukat gazdaságiba vitték át, és ez a kultúrára is vonatkozik. A kultúrát ma is ugyanazok uralják, mint korábban, csak ma egy általam álliberálisnak nevezett társaság hülyíti a népet, hogy ez ne vegye észre, mi is történik vele valójában. A kultúrát csak felhasználják céljaik elérésére. Majdnem azt kell mondjam, hogy a nemzeti oldalon álló írók számára rosszabb lett a helyzet. 1989 előtt még működött valamifajta „szelepkiengedés”. Engedték, hogy nekünk is megjelenjen néha egy-egy könyvünk. Én 19-et írtam, ebből mindössze 3 jelent meg 1990-ig. Ma persze elvileg bárki bármilyen könyvet kiadhat, csak találjon szponzort hozzá. A magunkfajta pedig nehezen talál. A nemzeti érzelmű kiadóknak sincs pénzük. Azok a kiadók, ahova mi vihetjük a könyveinket, örülnek, ha a kiadásra összekaparják a pénzt, és mi örülhetünk, hogy kiadják, a szerzőknek alig tudnak fizetni valamit. Azt kell, hogy mondjam, fizikailag és lelkileg is nehezebb lett megjelentetni a könyveket. Az embernek rámegy az egészsége arra, hogy a maga eszközeivel harcoljon azok ellen, akik a magyar nép szellemi immunrendszerét akarják lezülleszteni. Két halál közeli betegséget éltem túl, ez nem dicsekvés, hanem tény. Az állandó küzdelem biológiai változásokat is okoz. Manapság mind fizikailag, mind lelkileg kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek azok az írók, újságírók, akik így gondolkodnak. Látjuk, hogy a mi oldalunkon hogyan harcolnak a lapok, kiadók, azért, hogy egyáltalán megmaradjanak. Végletekig kizsigereljük magunkat, hogy valamit felmutassunk.
- Konkrétumot is tudna mondani?
- Napjaink hasonlítanak a Rákosi korszakhoz. Természetesen nincs Pobeda, amely hajnalban értünk jön, nincs Recsk. Az ország vezetői úgy viselkednek, mintha az ország egy bank, egy cég, egy vállalkozás lenne. Tehát ki kell rúgni azt, aki nem oda való. A cég fogalmába azonban nem tartozik bele a nép, a nemzet, a szellemiség, a művészet vagy a kultúra fogalma. A bankban pénz van. Ez azt jelenti, hogy úgy kellene viselkednünk, mint az ideális banki dolgozóknak. De nem vagyunk azok. Véleményem szerint rossz úton járunk. Mintha egy lejtőn indítottak volna el minket. Előre megfontoltan, teljesen kiszolgáltatottá teszik az országot, és bizonyos idegenek számára akarják átjátszani. Mint író is ezt érzem. Mesterségesen olyan körülményeket teremtettek, hogy a nemzeti oldalon állóknak esélyük se legyen. A másik oldalon állók érdekes módon mindenhonnan kapnak pénzt. Az ő könyveikért sokat fizetnek a kiadók, az ő hangjátékaikat rendszeresen játszák. Van olyan könyv, amit már negyedszer adaptálnak rádióra, noha semmivel sem különb száz másiknál. A különféle díjakat is egymás között osztogatják. A rendszert tökéletesen leleplező tény például az, hogy Hiller István meghirdette az „Édes anyanyelvünk” című pályázatot, ahova jeligésen lehetett pályázni. Érdekes módon a győztesek kivétel nélkül nem a nemzeti oldalon állókból kerültek ki. Miként lehetséges az, hogy egy jeligés pályázaton tőlünk senki sem találtatott alkalmasnak erre a díjra? Az egyik díjazott felesége például a minisztériumban dolgozik, és sorolhatnám a díjazottak „előnyeit”. Két-három millió forint körüli volt a díjak összege. Ekkora pénzeket a nemzeti oldalon állók sohasem kapnak. Vagy említhetem, hogy Hiller István a Mozgó Világnak és más lapoknak pár hete pénzt osztott, de nincs tudomásom arról, hogy a Magyar Jelen például kapott volna valamit is.
 
Techet Ilona
Magyar Jelen, 2004. november 11.